Nemrég földjeink többségére a 4-5 százalék körüli humusztartalom volt a jellemző. Most átlagosan 2 százalék körüli, és ha a tendencia folytatódik, kevesebb mint egy emberöltő múlva valóban sivataggá válhatunk. Vita tárgya lehet, hogy tehetünk-e még valamit ellene, vagy a folyamat visszafordíthatatlan. Az állattenyésztés leépülése azt eredményezte, hogy istállótrágya már valóban csak elvétve kerül ki a szántóföldekre. De az a kevés olyan földterület, ahol van lehetőség az intenzív öntözésre, szintén erodálódik, mert a víz kimossa a szerves anyagokat a földből.

A kezdetleges földművelési rendszerekben az akkor még félig vándorló életmódot folytató őseink egy parcella kihasználása után egyszerűen továbbálltak. Jóval később, a kapitalizmus kezdeti fázisában pedig nagy területeken földbérlők gazdálkodtak, akik célja szintén nem a fenntarthatóság volt, hanem igyekeztek a bérleményből rövid idő alatt minél többet kisajtolni.

Egészen más a helyzet, amikor a földet a tulajdonosa műveli. Aki előrelátó, és hosszabb távlatokban gondolkodik, az tudja, hogy a föld termékenységének fenntartása a saját érdeke. A rablógazdálkodás gyorsan kimeríti a talaj tápanyagkészleteit, elősegíti az eróziót, és néhány év elteltével már jelentkeznek is a negatív következmények: a termésmennyiség csökkenése, a minőség romlása. A szélsőséges időjárású évek pedig rendre tömören a felszínre hozzák azokat a visszásságokat, amelyek az előző periódus hibáinak következményei.

Már közhelyesen hangzik, de nagyon nem mindegy, hogyan bánunk földjeinkkel, milyen állapotban hagyjuk őket azt utódainkra. A földtulajdonra és -használatra speciális szabályokat kellene kidolgozni, mert a föld egyszerre a helyi társadalom létfeltétele és az emberiség oszthatatlan, közös öröksége, akárcsak a víz vagy a levegő. Az ilyen közös örökség elméletileg nem lenne véglegesen eladható. Ám ha a művelője nem a tartós tulajdonosa, fennáll a veszélye, hogy rablógazdálkodást folytat majd. A tulajdonbaadási és a bérleti megoldásokat is körültekintőbben, sokkal óvatosabban és megfontoltabban kellene szabályozni. Az ideális pedig valóban az lenne, ha a művelhető területek olyanok kezébe kerülnének, akiket nem a rövid távú érdekek vezérelnek.

Talán még nem romlott el minden teljesen. Sajnos olyan borúlátó jóslatokat is olvashatunk, hogy legfeljebb hatvanszor lehet, illetve átlagosan annyiszor lesz még érdemes felszántani a vajdasági földeket. Utána terméketlen sivatag lesz itt. Hacsak nem történik valami csoda, illetve a szeszélyes éghajlatváltozás nem hoz valamilyen meglepetést. Bárhogyan is lesz, azt meg lehet állapítani, hogy a termőföldjeinket — ahogyan mást sem — nem lehet a végtelenségig kihasználni, olyanokra bízni, akiket csak a rövid távú haszonszerzés vezérel.