De visszatérve az ártalmatlanabb játékokhoz, aki azt mondja, hogy nem szeret játszani, az hazudik. Elsősorban saját magának. Szeret ő is, csak még nem találta meg a hozzá illő játéktípust. Lehet, hogy gyerekként inkább egy titkos ügynök bőrébe képzelte magát az unalmas kiütőcskézés helyett. Vagy elrejtett kincsek után kutatott Indiana Jonesként. Nos, az ilyen felnőtt gyerekek számára találták ki több mint egy évtizede a szabadulószobákat s ezek továbbgondolt, kültéri változatait, a szabadtéri kincskereséseket. Az előzményt a videójátékok világában kell keresnünk, de az első, már nem számítógépen, hanem a való világban játszható szabadulószobás játékot a kiotói Takao Kato alkotta meg, 2007-ben.

Az escape roomot videójátékok és személyes kalandvágya inspirálta. Azt mondta: „Azon tűnődtem, miért nem történnek olyan érdekes dolgok az életemben, mint a könyvekben.” A résztvevők eleinte különféle japán bárokban és klubokban játszottak, aztán megjelentek a külön erre kialakított terek.

Kiszabadulni egy szobából izgalmas feladat, de megtalálni egy ellopott műtárgyat a városban még izgalmasabb. Mi is kipróbáltuk hát Szabadkán az Ellopott Műtárgy elnevezésű kalandtúrát, és valóban remek buli, jó közösségi élmény, hiszen kisebb csapatban játszható, utána még órákig erről beszéltünk. Részleteket nem írok le, hiszen lehet, olvasóink kedvet kapnak hozzá, annyit azonban elárulok, hogy némi kódfejtésre egészen biztosan szükségünk lesz. Egy idő után meg voltunk győződve, hogy az utca minden második embere beépített szereplője a játéknak. Visszavedlettünk gyerekké, s nem zavart, hogy talán egy picit őrültnek néznek bennünket, ahogy a bokrokban keresgélünk (persze rossz helyen).

A neten böngészve rengeteg nagyvárosban találhatunk hasonló — várost felderítő — kalandjátékot, kincskereső túrát. S Indiana Jones vagy James Bond bőrében várost nézni egészen más, mint a sajátunkban, ebben biztos vagyok.