Dudás Károly 1983 decemberében jött át a Képes Ifjúságból a 7 Napba, ahogyan ő fogalmazott: miután a Symposion-ügy miatt szétzavarták a fiatalok lapjának akkori szerkesztőségét. 

— Az akkori gárda megérdemel egy tiszteletkört, mert én olyan csapatból jöttem el, amely abban az időben a legjobb újságot készítette, és ez volt a Képes Ifjúság. Ott voltak a legjelentősebb íróink, Deák Ferenc, Fehér Ferenc, Németh István, Domonkos István, Podolszki József, aztán jöttünk mi Hornyik Miklóssal az élen, Garai László, Tari István, Dormán László… Nemcsak szerkesztőség volt, hanem baráti társaság is. A 7 Napban kezdetben egy kicsit idegenkedve figyeltük egymást, ők engem, én őket. Ez onnan is származhatott, hogy még 1983-ban is azt emlegették a hetilap legnagyobb teljesítményeként, hogy 1970-ben Lukács Györggyel készítettek nagyinterjút. Mi viszont Németh Lászlót tartottuk a tanítómesterünknek, valamint Illyés Gyulát, Csoóri Sándort. Ezzel nem bántani szeretném azokat a nagyszerű embereket, mert például Petkovics Kálmán az egyik legkiválóbb újságírónk volt, de a többiek is kitettek magukért. Az idegenkedés egyébként elég gyorsan elmúlt, én is a csapat tagja lettem. Mészáros Zakariás volt a főszerkesztő, Biacsi Antal a főszerkesztő-helyettes, és ő szorgalmazta a legerőteljesebben, hogy az a nagy lepedő, amely elborította az emberek asztalát, változzon meg, legyen korszerűbb a formátuma. Elég nagy ellenállásba ütközött, de mi támogattuk a magazinszerű újság létrejöttét. Amikor én a szerkesztőség tagja lettem, akkor már nagyon jó volt a példányszám, 47-48-50 000 körül, aztán egy jobb újság született, és felment 60 000-re. Ez egy csoda volt, meg is ünnepeltük, és később egy ideig még tartotta magát ez a példányszám. Én azt írtam a lap 60. évére készült összefoglalómban, hogy jó lenne már, ha a csapat nem a túléléssel foglalkozna, ha a főszerkesztőnek nem kellene kilincselnie, könyörögnie, hogy papírhoz jussanak, harcot vívnia a hatalommal, hanem végre újságot csinálhatna. Azt kívántam az utánunk jövőknek, hogy a 60. után ünnepeljék meg a 70., a 80. és a 100. évfordulót is. Amikor odakerültem, szabad riporter volt a státuszom. Ez a világ legizgalmasabb munkahelye, mert tényleg azt csináltam, amit akartam. Az összes témámat magam választottam, ami felelősség is volt, nem csak szabadság. Az én újságírói életemet mindig a szabadság és a felelősség irányította, mert a sajtószabadság sem létezhet felelősség nélkül. Művelődési írásokkal kezdtem, majd később azt folytattam, amit a Képes Ifiben abbahagytam. Ha tíz olyan írást kellene felsorolnom, amelyet én fontosnak tartok, akkor bekerülne kettő, melyet a 7 Napba kerülésem után írtam. A század szépséges nővére, mely egy csodálatos asszonyi portré, a másik pedig az Egy ember élete. Visszatértem a Szakadóhoz, elkezdtem írni a riportellenőrzéseket, elmentem Dél-Bánátba, Baranyába, Muravidékre, riportok sorozata jelent meg. A 7 Napban azt csináltam, amit szerettem, és ezt nagyon tisztességesen meg is fizették

Dudás Károly (a szerző felvétele)

* Lehetett utazni, sőt, kellett is.

— Már a Képes Ifinél is az volt a legjobb, hogy el lehetett utazni akár egy hétre is, és ezt a 7 Napnál is engedélyezték. A főszerkesztő és a szerkesztő nem nagyon szerette bent látni az embereket. Illetve ha bent voltak, akkor kártyáztak, barátkoztak. Munkaidő nem igazán volt, az ember elment, dolgozott, szőtte a kapcsolati hálót, hazajött, otthon megírta, és behozta a szerkesztőségbe a többnyire jó írást. Az én Hét Napom, mert később az enyém is lett, ott halt meg, persze jelképesen és velem együtt, mert akkor már kifelé állt a rudam a laptól, amikor megszüntették a klubot.

Sztrájk: Dudás Károly, Kaupert Pál, Komáromi Ákos 

* 1983-tól hét-nyolc jó év lehetett a 7 Napban, majd jöttek a ’90-es évek csatái.

— Igen, később már az volt a legfontosabb, hogy megmentsük az újságot, átmentsük a mostaniaknak. Volt olyan időszak a ’90-es években, amikor másfél évig nem kaptunk fizetést, mert ha bejött egy kis pénz, az ment a papírra, hiszen a papír volt az első, azt meg kellett venni, fizetésre csak az jutott, ami maradt. Azt hiszem, mi akkor nemcsak a két végéről, hanem a közepéről is égettük a gyertyát. Az igazgató-főszerkesztőnek kellett megteremtenie a körülményeket a lap működéséhez, ami nem kis feladat volt. Én továbbra is újságíró voltam, mert főszerkesztőként is megírtam a — remélem — jó riportokat, interjúkat, vezércikkeket. Emellett a VMMSZ elnöke, a VMDK-nak és a VMSZ-nek is az alapítója voltam, vezettem a CMH-irodát, mely nagyon fontos volt a magyar igazolványok miatt, és sorolhatnám még, mert nagyon sok mindent kellett csinálni az újság szerkesztése mellett. Részemről ez nem a funkciók, hanem a feladatok halmozása volt, mert nem akadt, aki vállalja ezeket. Amikor megjegyzem, hogy nincs megbecsülés, akkor úgy érzem, az ember joggal várja el, hogy nagyobb figyelem övezze az egykori munkásságát. És azt, amit még tudna csinálni. Csubela Ferenccel és a többiekkel részt vettem a háborúellenes megmozdulásokban, a nagy tüntetéseken, a Kossuth-szobor visszaállításán Bácskossuthfalván, az első ’44-es megemlékezéseken, újraindítottuk a Vajdasági Magyar Ünnepi Játékokat, szóltam az igazi sajtószabadság ügyében. A kisebbségellenes miloševići hatalom a saját gátlástalan kiszolgálóit tette meg főszerkesztőnek, ami ellen kétszer is sztrájkkal tiltakoztunk, majd jött a büntetés, megvonták a támogatást, egy tollvonással megszüntették a 7 Napot. Számos megpróbáltatás ért bennünket, de valahogy mindet kiböjtöltük. Ez egy igazi küzdelem volt a hatalom ellen, és végre a saját kezünkbe került a sorsunk, mert az volt a célunk, hogy mi, vajdasági magyarok dönthessük el, kik lesznek az iskolaigazgatóink, a főszerkesztőink, az intézményeink vezetői. Kiadtuk az Új Hét Napot, ahova már nem jött velünk mindenki, de a derékhada a szerkesztőségnek együtt menetelt tovább. Sajtótörténeti kuriózum volt később, hogy egyszerre három hetilap létezett, az Új Hét Nap, a Szabad Hét Nap és a 2x7 Nap, melyet a hatalom egyértelműen ellenünkben hozott létre. Én soha nem független, hanem szabad szerettem volna lenni. Mi a teljes délvidéki magyarság tájékoztatását tűztük ki célként, a tömbét és a szórványét egyaránt. Letettük az olvasóink elé a Bánáti Újságot, valamint mellékletként jó ideig mi jelentettük meg a Tisza mentét, a Dunamelléket, a Bácsországot, a Tháliát… Ezekbe a vállalásainkba — a legalapvetőbb feltételek hiányában — egy kissé bele is rokkantunk. A nehéz időkben sorstársi, baráti kapcsolatot ápoltunk a többi lappal, még akkor is, ha konkurencia voltunk egymásnak. Például a Napló elsőként sietett a segítségünkre, amikor nem volt papírunk, aztán mi adtunk kölcsön a Magyar Szónak, mert nekünk éppen érkezett egy szállítmány, majd a miénk fogyott el, és a Családi Kör adott nekünk kölcsön.

* Később nem is gondoltatok arra, hogy a 7 Nap névre térjetek vissza?

— A régi 7 Nap-osok valóban a 7-est szerették volna a címben látni, én nagyon nehezen mondtam le a Szabad jelzőről, de végül a Hét Nap mellett döntöttünk. Komolyan gondolom, hogy a Hét Nap színvonala javulófélben van. Amit meg lehet tenni ezekben az ínséges időkben, azt megteszitek, tehetséges, fiatal újságírók vannak a lapnál. Nekem a Hét Nap továbbra is a szívemnek ugyanabban a csücskében van, mint a Képes Ifjúság, függetlenül attól, hogy maradtak bennem tüskék, hiszen elég rútul bántak el velem. Erre a beszélgetésre is nehezen szántam rá magam, de attól még nagy szeretettel figyelem, amit csináltok. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor elmondom, hogy a jó riportokat és vezércikkeket kellene visszaállítanotok. Magamról pedig még csak annyit, hogy nemrégiben voltunk Hajdújáráson egy családnál, beszélgettünk, és olyan érdekes dolgokat meséltek, hogy önkéntelenül is a táskámhoz nyúltam, hogy elővegyem a noteszomat, és feljegyezzem, amit hallok. Úgy tűnik, erről soha nem lehet leszokni.