Az adai Resócki Rolland előadóművész a Népművészet Ifjú Mestere díj egyik idei kitüntetettje. A magyar állami kitüntetést azok a fiatal alkotó- és előadóművészek kapják, akik a különféle népművészeti ágakban kiemelkedő egyéni teljesítményt értek el. 

* Előadóművészi tevékenységed elismerése mit jelent számodra?

— Ez a cím a szakma egyik legnagyobb elismerése, és számomra elkötelezettség. Azt támasztja alá, hogy nem a színpadi előadás a fő cél, hanem hogy megismerjük a hagyományt, és a magunkévá tegyük. Kötelességemnek érzem, hogy csak úgy tanítsak, és úgy adjam tovább az örökséget, hogy az hiteles és eredeti legyen. Ez persze nagyon nehéz, mivel a szakma állandóan küzd a hitelesség kérdésével, hogy mi az, és mi nem. Csak az eredeti stílust — amelyet én is tanultam az idősebbektől — szeretném tanítani, mivel az ilyen formában tud tovább élni. Egy színpadi produkció nem biztos, hogy éltetni tudja a hagyományt, de a táncosban élnie kell. A temerini Lukács Imre volt az, aki elindított ezen az úton, és arra tanított, hogy mindazt, ami bennem él, és amit még kapok, őrizzem meg. Az ő felfogása, tánc- és hagyományszeretete inspirált arra, hogy ezzel elmélyültebben kellene foglalkoznom.  

* Hogyan kerültél a néptánc közelébe?

— 1998-ban kezdtem el táncolni az adai Vadvirág Hagyományápoló Körben a már említett Lukács Imre irányítása alatt. Ötödik osztályosként, amíg mások tévéztek, számítógépeztek, én már eredeti archív felvételeket néztem, hallgattam. Később Adán jártam középiskolába, hétvégenként pedig Szabadkán vettem részt a néptáncpedagógus-képző iskola óráin. Középiskolás éveim elején Péterrévén Savelin Lászlótól és Zsuzsannától tanultam, miközben még táncoltam Imrénél. A táncpedagógus-iskolában szerzett ismeretek is irányadóak voltak számomra. Ezek a tanulmányok, ismeretek, tapasztalatok alapozták meg azt, amit ma képviselek. Nem hagyhatom ki a felsorolásból a Vadvirág Hagyományápoló Kört és elnökét, Varga Líviát, valamint Kódé Karcsi bácsit — Isten nyugosztalja —, aki a péterrévei táncegyüttest vezette, és nem hagyta, hogy elhanyagoljuk a próbákat.

* A díj odaítélése pályázat útján, bírálóbizottság értékelése alapján történik. Mi volt a dolgozatod témája?

— Mindig érdekelt, hogy a vokális, zenei és néphagyomány mellett milyen néptánchagyomány maradt meg vidékünkön, a bácskai Tisza mentén. Felkerestem a Magyar Tudományos Akadémia zenetudományi intézetének néptánc szakosztályát, ahol a segítőimmel, Varga Sándorral, Fügedi Jánossal és Szőnyi Viviennel nagy mennyiségű értékes filmet találtunk, ám a használható adat kevés volt. Így más megoldás nem maradt, felkerestem Moholon, Kispiacon, Völgyparton a filmen szereplő és még élő személyeket, és a segítségükkel azonosíthattam a táncosokat, a táncok típusát, a gyűjtés idejét és helyét, a gyűjtő személyét. A megszerzett információkból illesztgettem össze az anyagot, a tánctanulás csak ezután következett. A több mint százoldalas dolgozatot a párommal, Vázsonyi Csilla kulturális antropológussal készítettem, aki nem versenyzőként vett részt a pályázaton, de ugyanannyi munkája volt benne. A munka során lassan körvonalazódott, milyen volt a Tisza mente tánckultúrája, melyet a ’70-es évek végén gyűjtöttek. Völgyparton és Kispiacon is találtunk olyan adatközlőket, akik még élnek, és nagy öröm volt, amikor például a kispiaci Fábián Pista bácsit és Joli nénit — akik szintén a helyi idősektől tanultak — sikerült rábeszélnünk, hogy táncoljanak nekünk. Az adatközlők közül azonban sajnos többen elhunytak, mire felkereshettem volna őket. Ha még élnek, valószínűleg az összegyűjtött táncanyag is másmilyen volna.

* A díjon kívül mit adott még számodra a kutatómunka?

— Miután megkaptuk ezt a címet, jobban felfigyelt ránk a szakma itthon és Magyarországon is. Mivel a népművészet ifjú mesterének a hagyományos eredeti stílust kell képviselnie, már felkérést is kaptam a bácskai anyag tanítására. Emellett végre valaki a saját tánckultúráját is szeretné megismerni, megtanulni. A saját tánckultúránkat mellőzve ugyanis mindig más tájegységek táncaival törődünk, a sajátunk el van felejtve, mert azt természetesnek tekintjük. Pedig nem az, ahogyan például a körcsárdás sem az. Ez egy hagyomány. A körcsárdás a csárdás tánctípusnak a ma is élő maradványa, és óriási kincs. A régi kultúra megmaradt utolsó darabkája, melyet a gyerekek napjainkban is ápolnak. A pályázatomat — melyhez felhasználtam Burány Béla-könyveket, Bodor Anikó-gyűjteményeket is — a szakmai zsűri publikációra javasolta, a megjelentetés előtt azonban szeretném kibővíteni az egyetemi tanulmányaim alatt szerzett ismeretekkel is.

* A néptáncoktatáson kívül mivel foglalkozol még?

— A szegedi néprajztanszék hallgatója vagyok, emellett tanítok Adán, Moholon, Nagykikindán, Szajánon és Kisoroszon. A próbákon kívül kutatok, tamburázom, citerázom. Megtisztelő felkérést is kaptam, hogy a pályázati anyagomból tartsak előadást a budapesti táncháztalálkozón, hogy szélesebb körben is megismerjék a kutatásom eredményeit. De mindenekelőtt tanítani szeretném a kikutatott táncanyagot, hiszen ezért dolgoztam.

* Mi az üzenete a munkásságodnak?

— Csak tiszta forrásból! — és ezt kell átadni a gyerekeknek. Nem éltetni kell a hagyományt, hanem megélni. Ha ez így van, tovább is tudod adni, mert életforma és életfelfogás, és nem produkció, hanem szabad tánc! A színpadi tánc hátránya, hogy a koreográfia háttérbe szorítja a szabad táncot. Látványosság lesz belőle. Olyan lesz, mint amilyen életet élünk, amikor csak az a fontos, mi látszik kívülről, pedig a hagyományt belül kell megélni. Lukács Imrének van egy bölcsessége: „Ha egy csoporton belül egyetlen gyereknél eléred, hogy otthon utánaolvas annak, amit tanítottál neki, már megérte!” A néptánc szórakozási forma volt régebben, és ma is annak kell lennie.