Bevallom neked, Livi, telefonbeszélgetésünket követően egy kicsit rosszul éreztem magam a saját bőrömben. Attól, amit mondtál. Nehezemre esik, de ettől még elismerem: igazad van. Az nem lehet, hogy a Hét Napban eltöltött évek semmit sem jelentenek számomra. Már hogyne jelentenének! El sem tudod képzelni, hogy mennyit. Döntően befolyásolták, ha úgy tetszik, meghatározták az életem utána következő szakaszát. Ott kezdődött, onnan indultam. Az álmaim után.

Elmesélem neked, az elejétől a végéig. Ne ijedj meg, nem lesz hosszú. Valamikor, a ’90-es évek második felében, megjelent egy pályázat a 7 Napban. Jelentkeztem. Palicsról írtam, a szülőfalumról. És láss csodát: megjelent az újságban. Közben a zentai Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság is pályázatot hirdetett. Oda is jelentkeztem. Díjat nem nyertem ugyan, de az írásom megjelent a társaság évkönyvében. Hát így kezdtem el írni. Fogtam a jegyzeteimet, és bekopogtam a Szabad Hét Nap főszerkesztőjének az ajtaján. Mondtam, hogy írni szeretnék. A Karcsi meg azt mondta, hogy írjak. Hát írtam.   

Szabad Hét Nap. Igen, én elsősorban Szabad Hét Nap-osnak tartom magam. Ott tanultam meg azt a keveset, amit az újságírásról tudok. Nem is akárkiktől! Nagy csapat volt ott, akkor. A Szerkesztőség. Nem sorolnék most fel mindenkit, aki ott volt, tudja, meg aztán az sem lenne szerencsés, ha leányos zavaromban kihagynék valakit. Dudás Károly, a Főszerkesztő. Tőle tanultam a legtöbbet. Mert lehetett. Köszönöm, Karcsi. Orosz Ibolya. Aki a szárnyai alá vett, és megpróbált jó kezdőt faragni belőlem. Nyugodj békében, Ibi. És végül: a lektor, Varga Horgosi Ildikó, aki eltűrte nekem, hogy a háta mögött álljak, amíg az írásaimat rázza gatyába. Olga, Alex, Szabó Attila, Elvira, Ernesztina, Juszuf, Csilla — nektek is köszönök mindent. Meg azoknak is, akiket kihagytam a felsorolásból. Nézzétek el nekem.

Egyszer az Ibi azt mondta, hogy legalább tíz év kell ahhoz, hogy egy újságíró elmondhassa magáról, jó kezdő. Én nem lettem az. Mert mentem az álmaim után. Ha megkérdeznéd tőlem, hogy miért hagytam abba az írást, a legtalálóbb választ talán a megboldogult Đorđe Balašević fogalmazta meg: al' je Vasa hteo mnogo više…

Örökös téma volt akkortájt, vajon a politikus írhat-e. Vállalhat-e, betölthet-e politikai tisztséget, szerepet az, aki újságot ír? Még ma sem tudok rá egyértelműen válaszolni. Rengeteg érv szól ellene, legalább ugyanannyi mellette. Döntse el mindenki maga. És viselje a következményeit. Így tettem én is. 2004 szeptemberében letettem a pennát: a Vajdasági Magyar Szövetséget választottam. És nem bántam meg. Életem legszebb időszaka volt a 2004 és 2012 közötti időszak. Szívből kívánok hasonló éveket mindenkinek!   

Remélem, elég röviden, tömören fogalmaztam. Nem szerettelek volna a saját történetemmel untatni. Emlékszel, azt mondtam neked, hogy azért nem akarok írni, mert nincs mit mondanom. Bár lehet, hogy lustaságnak hívják inkább. Akkortájt, a ’90-es évek derekától a 2000-es évek közepéig még le lehetett írni, hogy az ember lusta. Ma már legfeljebb azt, hogy kényelmes. Ennyit változott a világ. És nekem az a régi jobban tetszett. Mondhatod, hogy maradi vagyok, igen, az vagyok: jól éreztem magamat abban a világban. Papírra nyomták az újságot, beszélgettünk egymással, nem voltak sem közösségi oldalak, sem karácsonyi esemesek. Valahogy olyan emberarcú volt az egész.

Hogy mit jelentett nekem Hét Nap-osnak lenni? Egyszerre volt megtisztelő és felemelő. Ha tudnád, milyen büszkén mondták a szüleim, hogy a fiuk újságot ír. Én is büszke voltam magamra. Beléphettem egy olyan világba, amelyről korábban nem is álmodtam. A Szabad Hét Nap szerkesztősége olyan volt, mint egy nagy család. Legalábbis nekem olyannak tűnt. Azt hiszem, be- és elfogadtak. Néha eszembe jutnak a szerkesztőségi ülések, élőújságok. A kishegyesi, a moravici, a tordai. Nem tudom, ott voltál-e Kishegyesen, Béla és a Rácz Jóska az első sorban ültek. Istenem, hogy szalad az idő, lassan húsz esztendeje már, hogy a Sipos Béla elment, a hegyesiek Bélája, a Polgármester. Bácskossuthfalván ott volt velünk Dér Heni és Bencsik Tamara, együtt énekeltek, aztán lásd, mily sokra vitték mindketten. Katona Ervin is ott bontogatta a szárnyait, mígnem a világ egyik legerősebb embere lett belőle, Guinness-rekorder. A Baráti doki sem felejtette el, azt hiszem, Tordát, amíg élt. Nem csoda, hogy soha többé nem vitt bennünket élőújságra. Elüldögélt néhány órát az autóban, mire abbahagyták a zenészek… 

Hogy hiányzik-e? Igen is, meg nem is. A szerkesztőségi élet, az élőújságok hiányoznak néha. Az írás? Ha hiányozna, írhatnék. De nem írok: al' je Vasa hteo mnogo više…