Egész hetem volt arra, hogy a baracskai különös jelenséget kissé a helyére tegyem magamban. Második gimista koromban a zombori Kalap utcában boldogítottam a házbelieket, akiknél elszállásolást kaptam harmadmagammal; az öreg Szternagynak volt ott két azonos korú unokája, velük beszéltem meg minden dolgunkat, illetve csínytevéseinkkel velük együtt tettük próbára a háziak idegeit.
Azért abban az időben tanulás helyett mást is csináltam. Mivel a városi könyvtárból Herceg János bátyám jóvoltából kivehettem a Háború és béke köteteit, persze csak úgy egyenként, s miközben módfelett érdekelt az orosz sorsa a pöttöm francia jóvoltából, szóval azzal a Kutuzovval foglalkoztam annak idején, de minduntalan eszembe jutott a baracskai lány, a Házitündér, aki első találkozásunkkor ugyancsak kifizetett. S miközben azon töprengtem, hogy a következő hétvégén majd milyen módon kerülhetek fölibe, elhatároztam, hogy az épp akkori olvasmányom fitogtatásával teszem magam legalább egyenrangúvá a szoknyás szókimondóval szemben.
— Ha neki nagy a nyelve, akkor nekem a tudásommal kell csatát nyernem ellenében — fogadkoztam minden elalvás előtt. A kapitánytól hallottam volt, hogy ha valaki elalvás előtt mindig arra gondol, ami a leginkább foglalkoztatja, akkor lelkileg úgy megerősödik a feladatra, és olyan virgonc lesz az esze járása, mint a csík, ha partra vetik.
Telet kell varázsolnom a tavaszába, ötlöttem ki végül is a pénteki nap elnyugvásakor, s másnap, hazautaztomban már készen álltam egy orosz zord tél beszervezésével az életébe. Kutuzov fegyvertársa nem lehetett annyira fagyos és kegyetlen, mint aznap én ott kinn a baracskai víz mellett, amikor elmentem mellette szótlanul, és levegőnek néztem a tündéri jelenséget.
Bizonytalan hangon szólt utánam:
— Mi az ördögöt cipelsz abban a kannában? Talán éppen a reggelijüket gondoltad itt a vízparton felkínálni?!
Gondoltam, az ördögbe is, a kis boszorkány eltalálta, mert bizony a kannában szurok volt, amivel Janó ladikjának a külsejét kellett bekennem. Amíg ugyanis én Zomborban voltam, addig a kapitány valóban jól kipofázta a lotkát, csupán a szurkozás maradt hátra a vele kapcsolatos csinálomból.
Bársony az egyik éger árnyékéban heverészve mintha a felhőket figyelte volna vonultukban, én meg nyakon kaptam a meszelőnek is beillő kefepofájú szerszámot, és munkához láttam.
Lassan telni látszott az idő, meleg is volt már, akár a szaunában, jónak véltem, ha magam is lepihenek az éger árnyékába, mikor látom ám, hogy a puli nemhogy az eget nézi, hanem a Házitündéren lóg nagy figyelemmel, aki éppen kiselőadást tartott rólam a kutyának.
— Mert a fiúk olyanok ám, kiskomám, hogy azt gondolják, ők találták fel azt a bizonyos spanyolviaszt, s ezért úgy fenn hordják az orrukat, míglen az eső is belehull! — mondta nevetgélve Bársonynak a lány, közben a füle tövén kullancsot keresett, hogy netalán szorultában a segítségére lehet a vérszopó ellenében.
— Ez a kutya beszélni is tud, nemhogy bevenné ezt a maszlagot, amit tollba mondasz neki! — mondtam epésen.
— Megszólalt a kuka? Már azt gondoltam, hogy a nyelved vették, és soha többé nem sértegethetsz, Kisfoki! — mondta ekkor Házitündér olyan bájos mosoly kíséretében, hogy egyszerűen kirobbant belőlem a nevetés, és képtelen voltam tovább a magamra erőszakolt komolykodó szerepet játszani.
Leheveredtem a fűbe, és a lányt néztem. Ez a teremtés bizony minden hájjal meg van kenve, és nagyon nehéz lesz szót érteni vele, mert valahogy olyan egyformák vagyunk, gyorsan felfortyanók és hamar indulatosak, gondoltam, és már ott volt a számon, hogy rákérdezzek, mikor ő ebben már meg is előzött.
— Mikor születtél? — kérdezte.
— Még hogy születtem? Úsztattak a boldogságban a Dunán egy gőzösön, a bába meg Örzse nagyanyám volt, és ennek éppen tizenhárom éve lesz szeptember huszonhatodikán! — hadartam egy szuszra, mint aki mielőbb a vallatás végére szeretne jutni.
— Eben guba! — mondta kacagva Házitündér, s olyan keringőzésbe kezdett körülöttem, mintha valamely bálteremben lenne.
— Mákos guba még hagyján, de hogy eben guba, ezt honnan szoptad?
— Egy héttel vagy idősebb nálam, szinte teljesen egykorúak vagyunk, hát ezt jelenti az eben guba, érted már? — kérdezte, s volt valami melegség a hangjában, ami most különösen megkapott. — Gyere, segítek kátrányozni azt a vén dögöt, aztán ha megleszünk vele, akkor bekukkantunk hozzánk, mert Sára mama már kérdezősködött felőletek!
Ebből megértettem, hogy valamelyest szomszédok vagyunk, ők is itt tanyások a Békavár környékén, de az sehogy se ment a fejembe, hogy ennek a lánynak éppen akkor kellett születnie, mint nekem. A csónak felé közeledtünkben meg is mondtam neki, hogy a kapitány szerint — akitől világéltemben csak okos dolgokat hallottam — azok, akik ugyanabban a hónapban születtek, nem illenek össze, csak marakodnak, mint a kutyák.
— Lárifári, mesebeszéd!
— Ha mondom! Janó olvasott ember, ő csak tudhatja!
— Akkor is! De ha nagyon makacskodsz, majd utánajárunk a dolognak, ami az összeférhetőséget illeti! — intézte el egy kézlegyintéssel Házitündér, azzal hozzálátott a ladik tatjának kátrányozásához, mert az maradt még szárazon, bekenetlenül.
Megint azon kaptam magam, hogy a szemem oda-odatéved karcsúságára, és a blúza alatti domborulatkákra, melyek mint tavaszi nemtudommicsodák, csak fogták a tekintetem, szinte kényszerítettek hajlongása közbeni ráfigyelésre.
— A magasságod megmérted már valaha? — kérdezte a lány.
— Száznegyvenkettő! — vágtam rá gondolkodás nélkül.
— Száznegyven! — játszotta vissza a jókedvűt, s most már, hogy mindenből kifaggattuk egymást, azt gondoltam, hogy vége a kérdezősködésnek, és haladhat a karaván tovább. Be is következett, némi szépséghibával, mert tanyájuk felé haladtunkban, ahogy az ösvényen elöl bogarászott, kedvesen visszaszólt:
— Kisfoki, még ebben is testvérek vagyunk, nem gondolod?
— Van benne valami — mondtam, s arra gondoltam, hogy lám, a nagy Kutuzov-féle viselkedésemből csupán annyi maradt, hogy Janó szokásos feleleteinek egyikét utánozom, és az öregek halála után azok szokásait az utódok legalább három évig gyakorolják, ha a mennyekbe akarnak jutni jobb később, mint előbb alapon.
(Folytatjuk)