— Nem szánom ezt a beszélgetést sem a bűneim bevallásának — mert el sem mondom mindet —, sem az olvasó okulására, és még csak arra sem törekszem, hogy bocsánatot kérjek azoktól, akiket megbántottam — kezdi a beszélgetést nagyon határozottan, és érezni: a bevezető szöveget jó előre kigondolta. — Egyszerűen csak beszélgetni akartam. Úgy gondoltam, sokkal könnyebb idegennek elmondani a viselt dolgaimat, még abban az esetben is, ha tudom, hogy a beszélgetés napvilágot lát. Nem szégyellem bevallani, hogy fiatal koromban nem éltem szentéletet. Persze, az ember a saját rossz cselekedeteire mindig talál mentséget vagy legalábbis elfogadható magyarázatot. Lehet, hogy az enyém is annak tűnik majd, pedig nem annak szánom. Mindent, amit tettem, azért csináltam, mert abban valamiféle élvezetet találtam. Akkoriban a környéken „könnyű Panna”-ként ismertek, és még büszke is voltam erre a jelzőre. Mert abban az időben nem számított bűnnek szembeköpni a tanyasi közerkölcsöt! Mindössze másfél éves voltam, amikor meghalt az anyám; nem is emlékszem vele kapcsolatban semmire. Azt mondják, nagyon szép asszony volt, szerelemből házasodott össze apámmal, aztán belehalt egy megfázás szövődményébe. A nagyszülők nem laktak a közelben, így az apám egyedül vette fel a harcot az élettel.
Egy, a legközelebbi településtől négy kilométerre levő, megörökölt tanyán éltünk. A tanyát kilenc hold jól termő feketeföld vette körül. Amikor a szüleim összekerültek, úgy tervezték, hogy állattenyésztéssel foglalkoznak majd. Anyám halála után apám próbálkozott ugyan, de tudja, hogy van az: egyedül, főleg a férfiember, nem nagyon tud boldogulni. Iskolába kezdtem járni, amikor az apám ismét megnősült. Az özvegyasszonynak is volt egy lánya, aki csak néhány hónappal volt idősebb nálam. Az apám jóravaló, emberséges, becsületes, szűkszavú parasztember volt, és igyekezett egyformán viszonyulni hozzám és a felesége lányához. Ez a lány egy csöndes, mondhatni mulya teremtés volt, akit előbb lehetett odébb lökni, mint küldeni. Amikor hozzánk költöztek, az apámat mintha kettévágták volna. Ha valami szépet mondott nekem, akkor mondott a „nővéremnek”  is, ha talált egy szép piros almát, akkor keresett még egy hasonlót — egyszóval már nem csupán az én apám volt. Utáltam a jövevény kislányt, de sohasem mertem ellene beszélni. Őszintén mondom, a mostohaanyám nem volt az a mesebeli rossz mostoha, persze az édesanyám sem volt. Nagyon sokat szenvedtem, mert úgy éreztem, hogy mindent elvettek tőlem. Nem tudatosan, de lázadozni kezdtem: nem fogadtam szót, nem tanultam, nem mentem az iskolából egyenesen haza, hanem elmászkáltam a kaszálón. Sosem vertek meg, de elég sokszor kaptam büntetést, amitől csak még dacosabb lettem. Ahogy nőttem, a csínytevéseim is egyre szaporodtak. Tizenöt éves sem voltam, amikor elvesztettem a szüzességemet. A fiúk már abban az időben is megbeszélték egymás között az ilyesmit, ezért elég sok legényke legyeskedett körülöttem. Az apám sejtette, hogy valami történik velem, ezért sosem engedett el egyedül a vasárnapi bálba. A nővéremmel egyforma ruhába öltöztettek bennünket, utánunk jött az anyja, aki megvárta a bál végét, és hazakísért bennünket. Persze, az „ügyeim” intézéséhez nem volt szükségem a hazafelé vezető útra, elintéztem azt a bál idején is.
Idővel megszoktam, hogy rossz a hírem, s nem is szenvedtem emiatt. Sőt, sokszor furcsa elégtételt éreztem, ha valamilyen disznóságot csináltam. A csöndesebb, jó magaviseletű testvérem 19 éves volt, amikor udvarolni kezdett neki egy jómódú, jóravaló legény. Néhány hónap múlva megtartották az eljegyzést, és én legszívesebben mindkettőjüket kirúgtam volna, úgy bántott a dolog. Abban az időszakban maradtam terhes. Tanácsot kérnem nem volt kitől, otthon elmondani pedig nem mertem. Apám névnapját ünnepeltük — zeneszóval, vendégekkel, vacsorával —, és igyekeztem leitatni a jövendőbeli sógoromat. Mivel nem szokott inni, gyorsan lerészegedett, és egy kis ügyeskedéssel sikerült elcsalnom a nyári konyhába, lefektettem a sezlonra, és rázártam az ajtót. Keresték ugyan, de azt hitték, hogy hazament. Hajnalban melléfeküdtem, apám így talált ránk. Azt mondta, szégyelljük magunkat, de nem szól senkinek, mert nem akarja szerencsétlenné tenni a másik lányt. Három hét múlva bejelentettem, hogy állapotos vagyok, és a legény elhitte, hogy a gyerek az övé. Felbontották az eljegyzést, és mi csöndben megesküdtünk, hogy a születendő gyerek ne legyen fattyú. A nővérem rettenetesen nehezen viselte a történteket, egy éjszaka alatt teljesen megőszült, és lassan elvesztette a józan eszét. Hat évig élt intézetben, ott is halt meg. Furcsa módon nekem emiatt sosem volt lelkiismeret-furdalásom.
Megszületett a fiam, és a férjemmel normális családi életet éltünk. Szerelemről, gyöngédségről persze szó nem volt, de nem is verekedtünk. Mint minden kapcsolatban, néha mi is összekaptunk, de sosem komolyan. Úgy éltünk egymás mellett, mint akiknek megparancsolták, hogy jók legyenek és tartsanak össze. A férjem a fiamat úgy szerette, mintha tudta volna, hogy nem lesz másik gyerekünk. A fiam és a férjem sosem tudták meg, hogy nincs közük egymáshoz. És bűntudatot nem érzek emiatt sem: mindenki boldog, elégedett volt. Közben múltak az évek, változott a világ. Először az apám, majd a mostohaanyám halt meg. Úgy döntöttünk, hogy eladjuk a tanyát a gazdasággal és a városba költözünk. A fiunk egyetemre iratkozott, és sikerrel vette az akadályokat — agrármérnöknek készült. Úgy tervezte, hogy a tanulmányai befejezése után néhány évet külföldön dolgozik, az összespórolt keresetből visszaveszi a nagyapja birtokát, és vetőmagtermesztéssel, kísérletezéssel foglalkozik majd. Két vizsgája volt csak hátra, amikor bejelentette, hogy megnősül. A férjemmel nem értettük, hogy mi ütött belé, hiszen a tanya visszaszerzése, a kutatómunka volt minden álma. Bevallotta, hogy az évfolyamtársa egy nehéz vizsga letétele után bulit rendezett, és valamennyien jól berúgtak. Részegen összejött egy lánnyal, akiről később kiderült, hogy pénzért vesz részt az ilyen bulikon. Állítólag a fiamtól lett terhes, és ezt ő el is ismerte. Azt mondta, tetszik is neki a lány, nem akarja, hogy megszakítsa a terhességet, néhány hónapja együtt vannak, és jól megvannak egymással. Mondja meg nekem őszintén: mit értem volna el azzal, ha őszintén elmondom az ő világra jöttének történetét? Feldúltam volna mindenki életét, így hát inkább hallgattam. Hiszen — mint mondtam — sosem voltam szentéletű, az erkölcsi mércéim is lazábbak, mint általában a tanyasi asszonyokéi. Meg aztán az is megtörténhet, gondoltam, hogy a baba tényleg a fiamé. Hát ezért hagytam, hogy összeházasodjanak. Most húszéves az unokám. És imádom.