Kell lennie megoldásnak arra, hogy ismét higgyenek az emberekben, a rendszer intézményeiben, de mindenekelőtt az érzéseikben. Erről akarom meggyőzni beszélgetőtársamat. A válasza kellemesen meglep.

— Á, ne gondolja, hogy én egy öngyilkosjelölt vagyok — mondja a kissé túlsúlyos, mosolygós fiatalember. — Talán nem is kellene a sorsomról beszélni, de esténként — amikor egyedül tévézek vagy tessék-lássék módon belelapozok az újságba — az jut eszembe, hogy a környezetemben mindenütt ugyanazt látom: a szegénység kiöl minden nemes érzést az emberekből. És ez egy olyan általános jelenség, amely ellen védekezni sem lehet, hiszen önszántából senki se akar szegény lenni, a szürke hétköznapok gondjaival küszködni. De hát a sorsukon sokan nem tudnak változtatni, még ha mások hibájából lettek is szegények, nem a sajátjukból. Persze most nem azokra gondolok, akik felelőtlenségből — az alkohol vagy egyéb káros szenvedély miatt — veszítették el anyagi biztonságukat, hanem az olyan egyszerű, normális emberekre, akik önhibájukon kívül kerültek az utcára, maradtak kereseti lehetőség nélkül. Amióta az eszem tudom, mindig azt hallottam, hogy nagy úr a Nincs. Sajnos, a mi családunkban a szegénység néhány nemzedék életét, családi békéjét is tönkretette. Ketten vagyunk testvérek. A nővérem hat évvel idősebb nálam, az idősebbik fia a középiskola első osztályába jár. Felsőrészkészítőnek tanult ki, befejezte a szakközépiskolát, de akkor már nem kellett a cipőgyárban munkás.

Én is szakközépiskolát fejeztem be, központifűtés-szerelő vagyok, de egy napot sem dolgoztam a szakmámban. Igaz, azon kívül is alig, mert nincs munkalehetőség. Diplomázás előtt álltam, amikor az apám bejelentette: neki elege van abból, hogy minden dinárját be kell adnia a családi kasszába, hogy hosszú ideje nincs dugeszpénze, és úgy érzi magát, mint egy kiskorú. Édesanyám lány korában dolgozott, de amikor a férjhezmenetele után terhes maradt, otthagyta a munkahelyét. Volt elég munkája otthon is: a ház körüli hatalmas kertet tavasszal beültette, és nyáron nemcsak hogy munkálta, hanem a termésfelesleget kivitte a piacra. Hetente legalább kétszer hazajárt az özvegy nagymamához is, aki a fiával, azaz a nagybácsimmal élt, akit azért hagyott el a felesége, mert nem volt pénzük nyaralásra. Amikor apám elhurcolkodott otthonról, a nővérem akkor jelentette be, hogy férjhez akar menni. Anyu kétségbe volt esve, hogy miből tartja meg a lakodalmat. Apámra nem számíthatott, ő ugyanis megmondta, hogy elege van a nincstelenségből, jobban akar élni, mint ahogy a családja mellett élhetett. Valami csoda folytán anyunak sikerült munkába állnia, és hála Istennek, még most is ott dolgozik. Férjhez ment a nővérem, elhurcolkodott hazulról. Ketten maradtunk anyuval, aki boldog volt, mert a lánya szerelemből ment férjhez, és a fiatalok nagyon jól megvoltak. Egymás után jött a két gyerek, a második után a nővérem munkát kapott, de a kicsik gyakori betegsége miatt gyorsan ki is rúgták. Utána bárhová is pályázott, senki sem akarta alkalmazni. Ahogyan romlott a helyzet, úgy bonyolódott a nővérem élete is. A férje először inni kezdett, majd verekedni, végül kimondta: elege van abból, hogy sosincs pénzük, hogy a gyerekeknek mindig valamire szükségük van, ő nem bírja tovább se erővel, se idegekkel. Mint az apám, ő is felpakolta a cuccát — és lelépett. Anyám, szegény, azt se tudta, hányfelé szakadjon, hogy mind a három családban legalább kenyér jusson naponta az asztalra.

Az a legszomorúbb, hogy én sem tudtam munkába állni. Őszintén mondom, legalább ötszáz kérvényt írtam meg eddig. Néha ideig-óráig alkalmaznak, de be se jelentenek, nem is fizetnek rendszeresen. És akkor rúgnak ki, amikor éppen kedvük tartja. Még újságban is feladtam hirdetést, hogy bármilyen munkát: favágást, udvartakarítást, sövénynyírást elvállalok. De alig van igény a munkámra. Négy évvel ezelőtt jelentkeztem egy újsághirdetésre, oroszországi építkezésre kerestek munkásokat. Szerelői munkakörre jelentkeztem, de odaírtam, hogy fizikai munkát is elvállalok. Sikerült munkát kapnom, el is utaztunk Szocsiba, de három hónap után sem kaptunk fizetést. Az volt a szerencsém, hogy volt egy kis megtakarított pénzem, amit itthonról vittem, így haza tudtam jönni. Útközben megismerkedtem egy Újvidék környéki kisváros jómódú földművescsaládjából származó lánnyal, s tartottuk a kapcsolatot. Mivel én nem nagyon tudtam hozzá elutazni, ezért hétvégén inkább ő jött hozzám. És három évvel ezelőtt terhes maradt. Én szerettem volna megesküdni, de ő azt mondta, hogy a házasságlevél csak formaság, esküvő nélkül is lehetünk boldogok — és csak az a lényeg, hogy ismerjem el a gyereket. Egy aranyos kisfiút szült, és én olyan boldog voltam, mint egy gyerek. Magamban megesküdtem arra, hogy sosem hagyom cserben a gyerekemet. A nagymama udvarában volt egy elég jó állapotban levő melléképület, a barátok segítségével csinos másfél szobás lakássá varázsoltam. Közben minden munkát elvállaltam, és végül sikerült egy ifjúsági szövetkezeten keresztül munkát kapnom. Igaz, csak idénymunkára alkalmaztak, de az náluk 8 hónapig tart. Eleinte nem is volt probléma. Én őszintén szerelmes voltam a páromba. És azt hittem, ő is így érez irántam, mert ezt mutatta. Az ősszel, a fiam harmadik születésnapjára készültünk, amikor a párom bejelentette: neki elege van a közös szegénységből. Ő másmilyen élethez szokott, neki minden télen új csizma kell, hetente fodrász és havonta kozmetikus, s utálja az ócskapiacon vett török bugyikat. A mondatai szinte földbe döngöltek. Nem tudtam mit mondani, nem volt érvem. Esetleg azt mondhattam volna, hogy fogalma sincs arról, mi a szegénység — arról csak anyu, én meg a nővérem mesélhetnénk. Az egész család — még a nagymama is — igyekezett a párom kedvébe járni, hagyták délig aludni, vigyáztak a fiamra közben. Más érvem nem volt, megkérdeztem tőle: hát nem szeret már?! Erre azt válaszolta: látszik, hogy sosem éltem jobb napokat. Mert ha igen, akkor tudnám, hogy a szegénység gyorsan megöli a szerelmet. Nem tudtam visszatartani. Elvitte a fiamat is, most havonta egyszer látom, mert több utazásra nem telik. Most is a szövetkezeten keresztül van munkám, de a múlt havi keresetem mindössze 16 ezer dinár. Ebből ötezret minden hónapban elküldök a fiamnak. A maradék tízezerből igyekszem törleszteni a rezsiköltséget, és néha enni is valamit. Nem rendszeresen és nem válogatva. Alig múltam harmincéves, és abból áll az életem, hogy kiszámítom, hány dinár jut naponta „költekezés”-re. Úgy általában kétszáz. Ha egy nap kibírom, hogy csak egy perecet egyek, akkor másnap már tarhonyát főzök krumplival. Senkinek se panaszkodok, hiszen az én családomban majdnem minden házasságot a szegénység tett tönkre. Azt tervezem, hogy külföldre megyek. Ott talán majd sikerül egy kicsit összeszedni magam anyagilag. És akkor kiviszem a fiamat is. De csak akkor nősülök meg, ha nálam sokkal szegényebb lányba szeretek bele. Annak talán nem lesz mit a szememre vetnie.