Közlékeny, koros hölgy a beszélgetőtársam, és élettörténetét hallgatva megállapíthatom: érdemes volt csaknem két órát utaznom hozzá. A hallottak egyformán vallanak becsületről, lelkiismeretről, ragaszkodásról.
Talán megkésett lelkiismeret-furdalásról, haszonlesésről is árulkodnak? — teszem fel a kérdést, de a gyanúmat Ágnes asszony határozottan visszautasítja.

— Az olvasóban is, csakúgy mint magában, biztosan felmerül majd a kérdés a férjem becsületességével kapcsolatban — mondja magabiztosan az asszony. — Ha volt is némi számítás a magaviseletében, az nem befolyásolta meghatározóan a történéseket.

Városi lány vagyok, iparos szülők egyetlen gyereke. Apám kézi betűszedő, anyám pedig könyvkötő volt. Anyám véletlenül került erre a pályára, édesapám viszont azért lett nyomdász, mert már az apjának is híres nyomdája volt a háború előtt. Ezt később államosították. Minden újévkor kijelentette: életének az a célja, hogy visszaszerezze. Középiskolás voltam, amikor megérkezett a végzés arról, hogy visszakapja nagyapa nyomdájának egy részét. Úgy vélem, ennek a beindítására és a bejáratására nagyobb súlyt helyezett, mint az én iskoláztatásomra. Annyira szerette volna visszaállítani a nyomda régi hírnevét, hogy az eredmény nem maradhatott el. Lassan ugyan, de egyre több munkája lett, és a foglalkoztatottak száma is gyarapodott. Amikor a közgazdasági főiskolán oklevelet szereztem, apámnak már harminc munkása volt, és a nyomda hírneve is napról napra növekedett. Anya is ott dolgozott, sőt az oklevél megszerzése után apám úgy gondolta, nekem is a családi vállalkozásban a helyem. Kereskedelmi utazó lettem, hamar beletanultam az üzletkötésbe, az új piac feltárásába — egyszóval beváltottam a hozzám fűzött reményeket. Igaz, nagyobb munkák esetében én csak az előőrs voltam, másodbeszélgetésre és üzletkötésre az apám is velem tartott. Jól megvoltunk, szépen ment az üzlet. Természetesen az új idők korszerűbb kivitelezést követeltek, így az évi jövedelem jelentős részét fokozatosan új gépek vásárlásába, a termelés modernizálásába fektettük. Évenként nőtt a foglalkoztatottak száma, lassan már hetvenen dolgoztunk a csinos, modern nyomdában. Jelentkezett egy jóképű gépi szedő is. Néhány hónap alatt összemelegedtünk, majd összeházasodtunk. A szüleim, különösen az apám nagyon elégedett volt a dolgok menetével, hiszen a férjem azon kívül, hogy értett a munkához, szorgalmas és családszerető is volt. Megszületett a kislányunk, néhány hónap múlva pedig rövid, de súlyos betegségben meghalt az apám. Az ő akarata volt, hogy a nyomdát a férjemmel közösen vezessük. Mindig mondogatta, hogy az én eszem és a férjem szorgalma meghozza majd a gyümölcsét. Nézete beigazolódott, sajnos azonban nem tartott sokáig. A lányom még óvodás volt, amikor meghalt a férjem is. Volt a nyomdában egy grafikus, akivel a férjem nagyon jól együttműködött, s rávette, hogy Újvidék egyik magánnyomdáját otthagyva hozzánk szegődjön. Sokra becsülte a tudását, a szorgalmát, de mindenekelőtt a lojalitását. Nagyon beteg volt már a férjem, amikor magához hívta ezt a munkását, és — szinte végrendeletként — utasításokat adott neki a nyomda munkájával kapcsolatban. Engem és a kislányunkat is rábízott volna erre az emberre. Úgy vélem, tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva. Mi nagyon jó házasságban éltünk, rémülettel töltött el a gondolat, hogy elveszíthetem őt. A halála nagyon megrázott, teljesen kisiklott az életem, hónapokig lábadoztam, és pátyolgattam a lelkemet. Ha nem lett volna az előre beavatott munkás, a nyomda nagyon megsínylette volna a férjem halálát. Noha sok üzleti kapcsolatot újra kellett éleszteni, sosem állt le a munka, így nem okozott különösebb problémát a hírnév fellendítése sem. Karcsinak — így hívják a férjem megbízott emberét — a munka szervezése miatt sokat helyben kellett maradnia, sőt volt olyan hónap is, amikor csak egyszer utazhatott haza. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy két év múlva összeházasodjunk. Ő egy végtelenül szorgalmas, jó természetű ember, aki önzetlenül, szívvel-lélekkel segített nekem nemcsak az üzem vezetésében, hanem a lányom nevelésében is.

Sokszor kérdeztem tőle: miért nem nősült meg. Azt mondta, nagy csalódás érte, s míg engem meg nem ismert, eszébe sem jutott. Dániában élt egy nővére, akihez az özvegy anyósom télre mindig elutazott. Miután a lányom beiratkozott az egyetemre, észrevettem, hogy a férjemet valami nagyon bántja. Ha kérdeztem, azt válaszolta, hogy fáradt, mert sokat dolgozik. Lassan sikerült összeraknom a mozaikot: abban az időben a megszokottnál többet utazott az anyósomhoz, és egyre gondterheltebben tért haza. Közben fölvett egy kezdő nyomdászmérnököt is, és azt mondta, adjunk neki esélyt arra, hogy bizonyítson. Nálunk tette le a gyakornoki vizsgát, és itt is maradt. Idővel a férjem emlegetni kezdte, hogy a lányunk jól járna ezzel a fiúval, mivel nem kicsapongó, szorgalmas, és a házassággal itt is ragadhatna a nyomdában.

Eleinte hallani se akartam ilyesmiről, de aztán a fiatalok megismerkedtek, és egyre közvetlenebb lett közöttük a kapcsolat. Én mindenáron azt akartam, hogy a lányom fejezze be az egyetemet, a férjem azt, hogy legyen jó szakember a nyomdánkban, a lányom pedig szeretett volna feleségül menni a fiatal mérnökhöz. Furcsállottam, hogy a fiú nem beszél a családjáról, időnként ugyan egy nagynénit megemlített, a szüleit viszont sosem hozta szóba. Amikor komolyra fordult a kapcsolat a lányom és a fiú között, mondtam a férjemnek, hogy itt az ideje utánanézni, milyen fészekből röppent ki ez a legény. Ő megpróbált lebeszélni erről, mondván, mit számít honnan jön, az a fontos, hogy jó ember. Egy alkalommal aztán igyekeztem szóra bírni a fiút, de a kérdéseimre ő sem tudott érdemes válaszokat adni. Az anyja fiatalon meghalt, az egyik nagynénje vette őt magához, nevelte fel és iskoláztatta. Az apjáról semmit sem tudott. Amikor mindezt elmondtam a férjemnek, akkor ébredt fel benne igazából a lelkiismeret. Átbeszélgettünk egy éjszakát, ám utána sem lettem sokkal okosabb. A férjem elmesélte, hogy fiatal korában volt egy nagy szerelme, akit teherbe ejtett, de amikor ő azt mondta, nem akar még apa lenni, a lány eltűnt a városból. Évekkel később, véletlenül találkozott a lány nagynénjével, akit egyszer régen bemutattak neki. Tőle tudta meg, hogy a lány fiút szült, és most ő neveli.

Ekkor merült fel benne először a gyanú, hogy a fiú talán az ő gyereke. Nem akart vele beszélni, nem akarta feldúlni az életét, hiszen az sem volt biztos, hogy az ő fia. A nagynénivel megbeszélték, DNS-vizsgálattal kiderítik, hogy a fiú a férjem gyermeke-e. Nem tudta, mi tévő legyen ezután, hiszen nem akarta elveszíteni a családját, úgy érezte viszont, a fia iránt is vannak kötelezettségei. Nem csempészheti be az ismeretlen huszonhat éves fiát kakukktojásként a családba, gondolta. Azzal is tisztában volt, hogy nagyon elkésett a róla való gondoskodással, és úgy érezte, akkor teremt neki normális életet, ha összehozza a lányommal. A lakodalom előtt mindannyiunk jelenlétében akarta elmesélni a történetet. Rám bízta a döntést, legyen úgy, ahogy én jónak látom. Hetekig tartó vívódás után úgy határoztam, legyen lakodalom, hiszen ezzel senki sem veszíthet.