— Fontosnak tartottam, hogy hivatalosan is megalakuljunk, hogy minél több helyen meg tudjunk jelenni, tudjanak bennünket egy névhez kapcsolni. Járunk különféle lovasbemutatókra, nemcsak Magyarországon, hanem például Temesvárra is, állandó helyszíneink még a Gyulai Végvári Napok vagy a Tatai Patara. A szejmenek Magyarország hagyományőrző krémje, akik a török kort képviselik, és például amikor velük lépünk fel, mi is törökök vagyunk. Az idén ezt sajnos kihagytuk, tavaly pedig nem volt szinte semmilyen rendezvény, ezért hiányzik is rendesen. Egyébként nehéz volt összehozni a programokat, hiszen most, hogy végre újraindult minden, a rendezvényidőpontok sokszor ütköznek egymással. De más egyesületek is támogatnak bennünket, például a Déli Tüzek Őrzői és Végh László, a vezetőjük. Szeretünk velük dolgozni, mert nagyon profik — meséli Árpád.

Becsei Árpád (fotó: Gutási Lukács)

Kíváncsi voltam, hogyan készülnek egy-egy fellépésre, amire Árpád elmesélte, hogy természetesen mindenki éli a maga életét, a tagjaik mindenhonnan érkeznek, akik nem csak lovasok, mert vannak segédek, gyalogosok is, s amikor találkoznak, összeállítják, összevasalják az előadást.

— Én nyolc éve vettem meg az első lovamat, most már öt van, s nem szeretnék itt megállni. A további terveinkhez több lóra van szükségünk.

Nem olyan régen lezajlott a Családi Nap elnevezésű program, melyet szintén a sólymosok szerveztek. Emellett pedig 2019-ben megalakították a Délvidéki Lovasszínházat. Ekkor volt Trianon 100. évfordulója is meg a családosok éve, ennek apropójából jött létre a fenti esemény, melyet 2019-ben a járvány miatt nem tudtak bemutatni, de most felfrissítették, újragondolták.

— A rendezvényen voltak kézműves-foglalkozások, hagyományőrzés, jurtaállítás, íjászkodás, vívás polifonszablyákkal, kézműves-kirakodóvásár, szigorúan csak kézművestermékekkel, mindent száműztünk, ami kínai. Hogy több ember összejöjjön, meghirdettünk egy főzőversenyt is. S azt kell mondanom, hogy első alkalomhoz képest sokan eljöttek, és a visszajelzések is jók. A végén mutattuk be az előadást.

A lovasszínházaknak Magyarországon már, mondhatni, hagyományuk van. Arra a kérdésre, hogy az ő mintájukat követték-e, Árpád elmondta, szerinte nem lehet valaminek a mintájára csinálni dolgokat.

— Próbálunk eredetiek lenni. A Zentai Kamaraszínház támogat bennünket, a társulat egyik színésznője, Verebes Judit mindenben segít, ami a színházi elemeket illeti. Az előadás lovas részét mi állítottuk össze, ebben Szabó Tünde volt segítségünkre, aki a Győri Lovasszínház tagja. A lovasok Vajdaság egész területéről jöttek, s a Czékus Istálló is nagyon sokat segített. Ők adták a lovak egyik részét, mi a másikat. A lovas lányok pedig Kishegyesről, Bácskossuthfalváról, Temerinből érkeztek. Amatőr színészeket alkalmaztunk, s a jövőben ezt is szeretnénk felfejleszteni. Jó lenne erre több támogatást kapni, hiszen az idén majdnem mindent saját zsebből oldottunk meg, ami nem könnyű. Szinte lehetetlen. Voltak a pályázatok mellett civil támogatóink, tőlük italt és ételt kaptunk, mellyel meg tudtuk kínálni a résztvevőket. De elhivatottak vagyunk, és minden felmerülő gondot megoldottunk — mesélte a csapat vezetője.

Egy lovasszínházi előadáshoz természetesen tér is kell, mint Árpád mondja, legalább egy 25 x 40 méteres, homokos vagy füves terület, amilyet nehéz találni, s ez nemcsak az előadás bemutatásához, hanem a próbákhoz, a gyakorláshoz is kell. A jövőben szeretnék, ha lenne egy zárt terük, ahol állandó jelleggel működhetnének, hiszen most mindenki otthon gyakorolt, egyedül, egy hétvége alatt gyúrták össze az előadást.

— Megpróbálunk minden tekintetben történelemhűek lenni, akármilyen jelenet is íródik, akármit játszunk is el, annak történelmi alapja kell hogy legyen, erre törekszünk, és szeretném, ha így is maradna. A kellékeinket, jelmezeket mi magunk készítjük, a fegyvereket mi kovácsoltuk, hiszen nagyon drága lenne ezeket újonnan megvenni. Ahogy mondják: csináld magad, uram, ha szolgád nincsen. Sikerült eljutnunk arra a szintre, hogy most már keresnek bennünket, egyedülállóak vagyunk Vajdaságban, azt hiszem, kevés ilyen „őrült” van, mint mi, akik gondolkodás nélkül bevállalunk különféle kaszkadőrmutatványokat is. Ha kell, a lóról is leesünk, vagy ha a jelenet megkívánja, akkor vágta közben hajtunk végre akciót. Ezeket a mutatványokat mi nem iskolában tanultuk, nagyon drága lett volna, de ott a YouTube, s ha van egy olyan lovad, amellyel ezt ki is tudod próbálni, mert hallgat rád, és az életét adná érted, akkor az már fél siker. A másik felét pedig te teszed hozzá. Az egyik lovam, Pajti, olyan, hogy átmegy velem tűzön-vízen is, de ha valaki szablyával csap felém, rögtön elvisz onnan, mert védeni akar. Vele azt kell megtanítanom, hogy ne féljen, nem fognak engem bántani. Minden mutatvány, minden ló más és más — ecsetelte Árpád, akit egyébként nem csak veszélyes akciók végrehajtása közben láthatnak a becseiek, hiszen néhány éve lovas Mikulásként járja decemberben az utcákat, és cukorkát osztogat a járókelőknek.

— Ez egy spontán ötlet volt néhány évvel ezelőtt. Otthon ültünk, s azon gondolkoztunk, mit csinálhatnánk, aminek a közösség is örülne. Bevásároltunk cukorkából, felültünk a lovakra, csengőt akasztottunk az állatok nyakába, Mikulás-ruhát öltöttünk, és megindultunk. Annyira nagy sikere volt, hogy a második évben már az óvodákba is elmentünk, nem csak az utcákat jártuk, mindenki mosollyal fogadott bennünket. Az ezt követő évben pedig már az iskoláktól és különféle vállalkozóktól is meghívást kaptunk. Felismerték ennek szépségét és különlegességét. Nem sok városban mászkálnak lovas Mikulások.

Ha valaki szeretne velük találkozni, akkor kövesse munkájukat és rendezvényeiket, vagy járjon decemberben Óbecse utcáin. Lehet, hogy összefut velük.