2004. június 26-án Temerinben öt magyar fiatal súlyosan bántalmazta a szerb nemzetiségű Zoran Petrovićot. Ezért a bűntettükért összesen 61 évnyi fegyházbüntetésre ítélték őket.

Vád: előre megfontolt szándékú gyilkossági kísérlet. Ítélet: Ifj. Máriás István (22) 15 évi, Illés Zsolt (26) 13 évi, Szakáll Zoltán (25) 11 és fél évi, Uracs József (29) 11 és fél évi, Horváth Árpád (19) pedig 10 évi börtönbüntetés.

Több mint két héttel ezelőtt a fiúk közül ketten a mintegy 8,5 év letöltött szabadságvesztésük után az amnesztiatörvénynek és az elnöki kegyelemnek köszönhetően kiszabadultak a börtönből, azaz elengedték a jogerősen kiszabott fegyházbüntetésük fennmaradt részét.

Horváth Árpád és Szakáll Zoltán immár szabad emberek, mindkettőjükkel Temerinben találkoztam.

— Hallatlanul sűrű a programunk. Amióta hazajöttünk, tulajdonképpen mindennap történik valami — kezdi a beszélgetést Árpád. — Most is egy magyarországi napilap újságíróit várjuk. Bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Annyira elfoglaltak vagyunk, hogy például tegnap semmit sem ettünk. Mindenkit szívesen látunk, senkit nem akarunk visszautasítani.

Mint mondják a fiúk, csak a magyar sajtó érdeklődik, a szerb média nem foglalkozik velük.

— Pénteken délután szabadultunk, és aznap, amíg készhez nem kaptuk a végzést, legalább négy kilót fogytunk — folytatja Szakáll Zoltán. — Csütörtökig volt érvényben az amnesztiatörvény, de nem kaptuk készhez a végzést, és másnap 12 óráig sem. Gondolhatják, hogy milyen idegesek voltunk. Próbáltam hívni az ügyvédemet, de nem értem el, mert nem volt az irodájában. Végül Árpád a bíróval beszélt, és ő végül átfaxolta a végzést. Hát így szabadultunk ki.

Közben a magyarországi újságírók is megérkeznek. Mint mondják, a fiúk odaát, az anyaországban nemzeti hősöknek számítanak.
Zoltánék előveszik a kegyelmi végzést, amelyet Tomislav Nikolić látott el kézjegyével, és büszkén mutogatják.

— Szavakkal nem igazán tudnám kifejezni, hogyan éreztem magam azon a pénteken, amikor kiszabadultam. Amikor bejött a váltásvezető fegyőr közölni velem, hogy pakoljak, olyan érzés volt, mintha a Mount Everest esett volna le a vállamról. A tenyerembe temettem az arcom, és ahogy végigsimítottam, olyan volt, mintha megtisztulnék. Először a barátnőmnek szóltam. A börtönigazgatóságon találkoztam Zolival, csak ekkor hittem el, fogtam fel, hogy sikerült — mondja Árpád. — Korábban, valahányszor szabadságon voltam idehaza, mindig hétfőn kellett visszamenni. A minap, hétfőn reggel, amikor felkeltem, és ránéztem az órára, alig tudtam elhinni, hogy nem kell visszamennem.

Árpád januárban lesz 29 éves, 8,5 évet raboskodott, mint mondja, egyelőre nem tudja, mihez kezd az életével, nincs konkrét terve. Még nem döntötte el, hogy Temerinben marad-e vagy esetleg külföldre távozik.

— Hihetetlen, hogy Magyarországon nemzeti hősök vagyunk. A média egy bizonyos idő után mellénk állt, annak ellenére, hogy korábban nagyon csúnya dolgokat írt rólunk. Az embereknek meg kell ismerniük az igazságot — fogalmaz Árpád.

Egyértelmű, hogy a temerini fiúkra kirótt ítélet nincs arányban a bűntett súlyával. A sajtó többször is cikkezett a nyomozás és a bírósági eljárás során elkövetett „szakmai hibák”-ról. Például az elsőfokú bíróság megsértette a büntetőtörvénykönyv paragrafusait, mivelhogy túllépte a hatáskörét. Az ítéletben olyan „tények” szerepelnek, amelyeket a vádiratban nem említenek. Ezzel a bíróság átvette az ügyészség szerepét, és törvénytelen módon új vádiratot kreált, azonkívül olyan bizonyítékokat hozott fel, amelyek a főtárgyaláson nem szerepeltek, azaz a bíróság saját kezdeményezésére módosította a vádiratot. A főtárgyaláson olyan tanúkat nem hallgattak meg, akik a védelmet segítették volna. Az eljárás alatt azt is megállapították, hogy a fiúk mindegyike nulla vércsoportú, és nem voltak alkoholos befolyásoltság alatt (enyhítő körülmény lett volna), amikor elkövették a bűncselekményt.

Szakáll Zoltán elmondja, hogy ő három pofont adott Petrović Zorannak, a sértettnek, aki azóta heroin-túladagolásban meghalt. Három pofonért 8,5 év.

— Aki azt állítja, hogy a börtön nem változtatja meg, az hazudik — mondja Zoltán. — Nem volt könnyű ez a 8,5 év fogság. Odabent az volt számomra a legfontosabb, hogy megmaradjak embernek, nem engedtem, hogy a „fogság” eluralkodjon rajtam.

— A többieknek (a börtönben maradt három fiúnak) megígértük, hogy nem adjuk fel, a végsőkig harcolunk az igazságunkért. Én az ígéreteimet be szoktam tartani. A perújrafelvételen gondolkodunk. Elég, ha elérjük, hogy a vádat megváltoztassák: előre megfontolt gyilkossági kísérletről garázdaságra — mondja Szakáll Zoltán.

Mint mondják, most már nem adják fel, végigcsinálják.