A Bicskei Gábor és Mátyás Irén által alapított találkozó 1992 óta működik. A magyarországi résztvevőkön kívül minden évben meghívják az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és a vajdasági amatőr színjátszókat is. A szervezők célja ugyanis az, hogy bemutatkozási lehetőséget nyújtsanak a határon túli színházi, művészeti és kulturális élet számos nagy tehetségű fiatal szereplőjének, pályakezdésükben ugyanis fontos szerepet játszik a zsámbéki rendezvény. Rendkívül jelentősnek tartják, hogy az amatőr színjátszók teret kapjanak, és megmutassák a színházról és a világról való gondolkodásukat nemcsak egymásnak, hanem a minél szélesebb közönségrétegnek is.
A Zsámbéki Színházi Bázison az idén hat együttes mutatta be produkcióját, közöttük a magyarkanizsai Gondolat-Jel Társulat, mely Oláh Tamás rendezésében Jean Cocteau—Forgách András: Vásott kölykök című művét vitte színpadra.
A szabadkai Danilo Kiš Alapítvány Janne Teller Semmi című regényét dolgozta fel, Lénárd Róbert dramatizálta és Kálló Béla rendezte. A bemutatót Szabadkán, a Sétaerdőben tartották meg június 30-án, majd „hangulatfokozó”-ként megjelentek Kavillón is július 29-én, a tanyaszínházi premier előtt. Ezt követte a zsámbéki fesztivál, majd augusztus 17-én Kishegyesen, a Szép Szó Műhelyben fejezték be idei portyázásukat. A rendezőtől megtudtuk, hogy a csoport búcsút mondott egymásnak, ősztől már új tanoncokkal működik tovább a Raktár színházi műhely. Érdemes tehát megjegyezni az első generáció tagjait, akik — azt hiszem, nem vagyok egyedül a véleményemmel — nagyszerűen záróvizsgáztak a Semmivel: Búbos Dávid (Krisz), Gombás Anikó (Évike), Huszka Lilla (Szofi), Kovács Bence (Hunor), Kovács Tamás (Filipleó), Kiss Izabella (Anna), Lányi Nicolette (Ági), Orlović Stanislava (Csilla), Pece Réka (Márta), Szarka Ákos (Lukács), Turuc Roxána (Rózsa).
„Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Ezekkel a szavakkal hagyja el Filipleó egy nap az osztálytermet. Osztálytársai erre elhatározzák, hogy nihilista társuknak bebizonyítják ennek az ellenkezőjét. A terv szerint egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, amit fontosnak tartanak: egy fejetlen játék babát, egy zsoltároskönyvet, régi fényképeket, elszáradt rózsaszirmokat. Ám ez nem elég. Rádöbbennek, hogy nagyobb áldozatot kell hozniuk. És ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlan indulattá forr. Nemcsak a mankó, a bicikli, az új tornacipő, a hörcsög kerül a „Fontos Dolgok Halmá”-ra, hanem egy lefejezett kutyatetem és egy ellopott Jézus-szobor is. Akkor szabadulnak csak el igazán az indulatok, amikor Szofinak az ártatlanságát, a tehetségesen gitározó Hunornak pedig az ujját kell feláldoznia. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség...
Csak Filipleó marad közönyös. Kineveti a kamaszokat, akik Sziszüphosz módjára csak görgetik, görgetik maguk előtt a követ, vagyis azért küszködnek, hogy megtalálják az élet értelmét. Ő nem hisz sem a szerelemben, sem a családban, sem a boldogságban... Ezért nagy árat kell fizetnie: a többi gyerek kegyetlenül bosszút áll rajta.
Janne Teller regénye először William Golding Nobel-díjas angol regényíró A legyek ura című ifjúsági művére emlékeztetett. Hiszen eleinte abban is megpróbálnak a gyerekek valamiféle demokratikus rendet fenntartani, amikor a lakatlan szigetre kerülnek, ám a megpróbáltatások, az éhség, az elhagyottság érzése fokozatosan kikezdi a józan, gyermekien naiv gondolkodásukat. A rend felbomlik, a fiúk két táborra szakadnak, és elkezdődik az élethalálharc. Az erőszak a józan ész fölé kerekedik...
A Semmi láttán bizonyára sok szülőben felmerült a kérdés, szabad-e ilyen „rémes” alkotásokkal elvenni a fiatalok boldogság-hitét. Persze a rémes jelző csak feltételes, hiszen van-e félelmetesebb „játék” a háborúnál, amit a felnőttek játszanak, a gyerekek meg megsínylenek? Meg kell-e mutatni a valóság igazi arcát? S vajon milyen annak az igazi arca?