Így aztán mielőtt a természetbe indultunk volna, bepakoltunk az autóba kabátot, sapkát, kesztyűt meg ételt, italt, hogy ha véletlenül elakadunk, legalább ilyesmiben ne legyen gondja a fáradt vadásznak. Így volt ez aznap is, amikor egyik munkásunkkal elindultunk vadat etetni. Az utánfutót megraktuk illatos hereszénával, kukoricával és már indultunk is ki az erdőbe. Köd volt még a kora reggeli órákban, így igencsak meresztgetni kellett a szemünket, ha vadat akartunk látni. Az első etetőnél csak a nyomokból tudtuk következtetni arra, hogy az éjjel milyen vad járhatott ott feltölteni a tartalékait. Találtunk néhány borznyomot, meg azt is láttuk, hogy sakálok is körbeszaglászták a vad által gyakran látogatott etetőt. Ennek nem örültünk, de mivel az időnk véges volt, a munka meg sok, így nem sokat foglalkoztunk ezzel a témával, hanem továbbindultunk.
Mindenhol leraktuk a kellő adagot, és már mentünk volna vissza a vadászházba, amikor a fák sűrűjében furcsa állatot vettünk észre. Csak a feje látszott meg a hegyes fülei. Figyelte a mozdulatainkat, de nem mozdult. — Sakál! — súgta a kollégám. Lassan kiléptem az autóból, távcsövem arra irányítottam, de már csak azt láttam, hogy iszkol a hamis, ahogyan csak tud. Nekünk sem kellett nógatás, irány utána! Hanem azért volt valami furcsa ebben a sakálban: hátulról nézve mintha róka lett volna. A futása meg, mint a nyúlé, ugrálós.
Nyúl lenne? De a feje teljesen sakálos. Nyomtam a gázpedált, ahogyan csak bírtam, az utánfutó csak úgy csattogott mögöttünk. Nemsokára eléggé megközelítettük ahhoz, hogy jól láthassuk: se sakál, se róka, de nem is nyúl, hanem — kutya! Annak pedig semmi keresnivalója nincs a vadászterületen. — Fogjuk meg! — szólt a kolléga.  — Jó, majd megsózzuk a farkát, hogy megálljon! — mondtam én bosszankodva. Na, de Jóska bát nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja! Kiugrott a még lassan mozgó autóból, és a zsebében kotorászva hívogatni kezdte a kutyát. Az meg, csodák csodájára, előbb megállt, majd kisvártatva farkát behúzva odakúszott emberünkhöz. Nyalogatta a kezét, mintha a legjobb barátságban volnának. (Azt csak később árulta el Jóska bá, hogy a reggelire félretett kolbászt markolászta előtte a zsebében.) El is nevezte mindjárt Sakinak, ha már annyira sakálra hasonlított elölről. Beültettük a terepjáróba az öreg lába közé, és indultunk vissza. Lassan haladtunk, amikor megláttuk az egyik erdészt az út mellett. Megálltunk köszönni, ő meg mindjárt azt kérdezte, hogy mi volt az a nagy sietség az előbb, mert látott minket elporolni. — Á, semmi! — szólt ki hanyagul Jóska bá. — Csak egy sakált üldöztünk, de aztán el is kaptuk a grabancát. Most visszük haza, majd betanítjuk vadászni! — Na, ne szórakozzatok velem! — szólt vissza az erdész. — Ezt azért már nem hitetitek el velem! — Ha nekem nem is, a szeminek csak hisz! — válaszolt pajkosan az öreg vadászsegéd, azzal már fel is emelte a kutya fejét a lába közül. Amaz majd hanyatt esett, akkorát ugrott hátra. — Nem vagytok normálisak! Mi lesz, ha megharap?! Pont a lábad között?! — Erre nem mondtunk semmit, hanem bátran elautóztunk a kutyánkkal, aki azóta is a vadászházat őrzi.