SLAVA

SLAVA

Egy név és egy foglalkozás: Slava Polunin bohóc. Ő készítette el azt az előadást tizenöt évvel ezelőtt, amely immár színházi klasszikusnak számít

Ez a Slava’s Snow Show egy sárga bohóccal és sok-sok kajla fülű, zöld ruhás, csintalan bohóccal. Több mint négyezerszer játszották. „Ez a legszebb dolog, amit életemben színházban láttam” — írja róla Simon Callow, a Sunday Express munkatársa. S egyet kell vele értenem. Hát ezt az előadást volt szerencsém látni nemrég Budapesten.

Néhány hónapja Pesten jártam. Színházban. A Fodrásznő című előadás előtt várakoztam a Budapesti Nemzeti Színházban, s unalmamban a színház előterében álló újságokat lapozgattam, amikor megláttam a harmadik oldalon: Slava’s Snow Show az idei MITEM Fesztivál programján. A szívem egy dobbanásnyit kihagyott, és talán még meg is szédültem, olyan izgalom öntött el. Valami ilyet érezhet, mondjuk, egy falucska világhírről álmodozó focistája, aki azt olvassa éppen, hogy Lionel Messi a szomszéd faluba látogat. Hiszen amióta először olvastam Slaváról, és megnéztem mindent róla, ami az interneten fellelhető, a rajongója vagyok. (S egy picit a lelkem mélyén szeretem azt képzelni, hogy egy falucska bohóca vagyok. Vagy a cirkuszi sátor takarítónője.) Azóta lesem, hol játsszák az előadást, jönnek-e a szomszéd városba, és most vééégre igen! Újabb bizonyíték, hogy amit az ember nagyon szeretne, az előbb-utóbb megtörténik (jó, kellett hozzá néhány bűvésztrükk és csiribi-csiribá, de az már könnyen ment). A jegyeket már akkor lefoglaltam. Aztán már csak várni kellett. Kivárni az április 11-ét. Ez a várakozás egészen más volt, mint, mondjuk, egy buszra vagy egy késésben levő barátunkra való várakozás.

És most írnom kellene róla. De hogyan? Nehéz ügy. Olyan szavak jutnak eszembe, mint: csodálatos, tökéletes, vidám és szomorú egyszerre, varázslatos, lenyűgöző, s hogy szeretném újra látni. Mondjuk, havonta egyszer. Mások járjanak csak körmöshöz vagy pszichológushoz, én, ha lehetne, inkább ezt választanám. Aztán az jut eszembe, milyen jó lehet azoknak a bohócoknak, akik játszhatnak ebben a havas, bohókás előadásban, mely kivétel nélkül minden néző arcára mosolyt csal, de azt a levakarhatatlan fajtát, amely napokig, sőt hetekig ott virít az ember képén. Ezt az előadást nem kell fejtegetni, nem kell a dolgok mögé látni, értelmezni egy-egy jelenetet, azon sem kell törni a fejünket, hogy mit akart a szerző, nem kell feliratot olvasni, hiszen nincs is benne szöveg. Csak érezni kell. Elkezdhetném leírni, hogy miről szólt, de belebuknék.

Elkezdhetném sorolni a kedvenc jeleneteimet, de akkor mindet fel kellene sorolnom. Annak ellenére, hogy lazaság és könnyedség érződött a színpadról, meg vagyok győződve, hogy ez a bohóc-varázsló a legnagyobb pontossággal koreografálta meg a jeleneteket, a mozdulatokat.

Az előadásban fiatal és idős számára is könnyen dekódolható szimbólumokat használtak, azt tették, amit a bohócoknak tenniük kell: jól megnevettettek, hogy aztán a nevetés könnyeit a következő pillanatban még sósabban váltsa fel az a másik, meghatódott cseppecske. A híres hófúvásos jelenet pedig elfújt bennünket egészen Oroszországig, a csontjainkban éreztük a fagyot, mégis melegünk volt. Valahol ott a szívünk tájékán. Úgy látszik, a hideggel is lehet melegíteni.

S a Fővárosi Nagycirkusz játékra éhes közönsége az előadás végére újra gyerekké vált, önfeledten labdázott az óriáslabdákkal (úgy látszik, egy felnőttnek már nagyobb labdákra van szüksége, hogy emlékezzen a belül eltemetett gyermeki énjére). Játszottunk.

„A legfontosabb az, hogy játéknak fogjuk fel az életet. Minden, ami körbevesz bennünket, indokot ad a játékra. Amikor valaki beleesik egy tócsába, akad, aki együttérez vele, de van, aki kineveti. Mindenki máshogyan fogja fel a látottakat. És mit tesz egy bohóc? Ha beleesik a tócsába, nevetni és mosakodni kezd benne. A jelen minden boldogságát és szomorúságát játékra való okként kezelem. […] A játék a legjobb orvosság az életben” — nyilatkozta Slava a Magyar Nemzet újságírójának, Szilléry Évának.

A két felvonás szünetében — jó bohócokhoz illően — a zöld kabátosok továbbra is a közönséget szórakoztatták, és rosszalkodtak. Táskákat kevertek össze, és vízzel spriccelték az óvatlan nézőket. Biztos mindannyian láttunk már olyan bohócot, aki akármennyire igyekezett is, nem volt ránk semmilyen hatással. Nem nevettünk rajta, nem sajnáltuk, még csak nem is utáltuk. A Snow Show-ban is előkerül néhány klasszikus bohóctréfa, de ezek minden egyes pillanatban működnek.

Slava ez alkalommal nem játszott (az előadásban látható bohócok váltakoznak, ő maga a sárga bohóc szerepét játssza), viszont ott ült a közönség soraiban egy kék-fehér mintás ruhában. Olyan volt, mintha magán viselné az egész Tejutat a csillagokkal, a Holddal s az összes bolygóval együtt. A csoda végén odaoldalogtunk hozzá, hogy megköszönjük az élményt. Ki is nyögtünk egy szpaszibát, és szerettünk volna emlékbe hazavinni egy közös képet a nagy öreggel, de a hosszú ölelés után huncutul csak ennyit mondott: hideg a kezetek, majd kacsintott, és elsétált. Hát ennyi.  

Azaz mégsem. Mesélek róla még egy kicsit, hiszen izgalmas élete volt. Ez az ősz hajú, Télapóhoz hasonlító, mosolygó szemű bohóc bácsi, azaz Slava Polunin 1950-ben született Oroszországban. Tízéves korában a tévében végignézte Charlie Chaplin híres jelenetét az Aranyláz című filmből, amikor is villára szúrt zsemléket táncoltat az asztalon. Ez teljesen lenyűgözte, s ekkor döntötte el, hogy bizony ő is ezt szeretné csinálni. Kezdetben pantomimművészettel foglalkozott, és gageket készített, majd úgy érezte, ez nem elég, így hát felcsapott bohócnak. Ötvenéves koráig nem volt állandó lakhelye. Családját és bőröndjeit hátára véve kombiba vágta magát, és utcákon, cirkuszokban, színházakban lépett fel. Aztán úgy érezte, most jött el az ideje annak, hogy letelepedjen valahol, így Párizs mellett vásárolt magának egy birtokot, és kiépítette a saját, külön bejáratú mesevilágát. Ez volt a Le Moulin Jaune. Erről ekképp beszélt egy róla készült dokumentumfilmben: „Két fontos dolog létezik számomra: az első a bolondok és a karneválok világa, mely egy fejjel lefelé fordított világ, ahol mindenre úgy tekintesz mosolyogva, mintha először látnád, a másik pedig az a tény, hogy boldognak kell lenni. Ez a legfontosabb a világon. Én tudom, hogyan kell boldognak lenni, s erre tanítom az embereket. Igazából nagyon egyszerű a dolog. Van egy álmod, melyet meg akarsz valósítani. Keresned kell egy helyet, ahol érzed magad körül a harmóniát. Ha nincs ilyen hely, létre kell hoznod. S ez lehet, hogy évekig fog tartani. Utána keress egy barátot, aki veled együtt része lesz az álomnak. És ne felejtsd: fontos dolgokat csak olyan emberekkel csinálj, akiket szívesen megölelnél.” Slava birodalmának kapujában pontosan ez a szlogen várja az odaérkezőket: Vigyázz, itt az álmok valóra válnak!

A természet és a művészet áll itt egymással dialógusban, ez a hely Slava szürreális laboratóriuma és játszótere. Tematikus piknikeket szervez művészbarátainak. Van itt minden: kaleidoszkopikus ötévszak-kertek, könyvfák, „virágágy”, ha megpihennénk, rózsaszín szárnyú lovak, egy koreai templom a naplemente idején végzett horgászceremóniákhoz, egy óriási tojásház, egy folyócska, melyen Hold alakú zenélő-világító csónak ring, a folyó közepén pedig egy frissen vetett ágy várja a fáradtabbakat. A fákon sárgára festett székek lógnak, a tető alatt pedig több száz madárházikó csüng. Az embernek olyan érzése támad, mintha minden milliméteren valami csoda volna elrejtve, s a tündérek, manók és egyéb lények is beköltöztek volna a növények közé az évek során. Itt gyűlnek össze Slava piknikre éhes barátai, hogy közösen főzzenek, alkossanak, táncoljanak, mókázzanak, elsüssenek néhány bohóctréfát. A közönséges halandók is ellátogathatnak ide — az év erre kijelölt néhány napján.

Aki tehát eddig nem ismerte Slava Polunin nevét, az most jól vésse az eszébe, s ha teheti, csípje el a világ valamelyik pontján a Snow Show-t, fogjon kezet a bohóccal, s ha szerencséje van, azaz nem hideg a keze, még egy közös fotót is sikerül majd kicsikarni belőle, hogy legyen mit nézegetni a borúsabb napokon. Slava szemében ugyanis ott bujkál a világ összes huncutsága és jókedve, ez pedig még a legszomorúbb embert is felvidítja.
 


 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

SLAVA
Múzsaidéző
SLAVA
Múzsaidéző
  • Csermák Zoltán
  • 2019.08.16.
  • LXXIV. évfolyam 33. szám
Facebook

Támogatóink