Az utca, melyben legalább ötven család él alig négy méter széles. Nincs aszfaltozva, sőt még járdája, városi vize és szennyvízcsatornája sincs. Mintha megállt volna idő, és újfent a hetvenes éveket élnénk. A keskeny utcácska mindkét oldalán sűrűn sorakoznak a régi házak — itt-ott gyümölcsössel, veteményeskerttel. Túlnyomóan idős emberek élnek itt, de vannak fiatalok is, akiknek óvodás, iskoláskorú gyermekeik vannak.

Immár négy esztendeje folyik a harc az utcában létesült autóbontó tulajdonosa, Dalibor Gregorčić és az itt lakók között. Eddig azonban semmi változás nem történt. Az emberek a hangos kalapácsolásra, a hatalmas tehergépkocsikra, a szennyezett talajra és ivóvízre panaszkodnak. Szerintük mindezért az autóbontó tulajdonosa a felelős.

— Négy éve tart már ez az áldatlan állapot — mondja Kenyeres Attila, aki családjával él ebben az utcában, az autóbontó telep közvetlen szomszédságában. — Jártunk már mindenütt, szinte nincs olyan illetékes szerv, személy, akihez ne juttattuk volna el a kérelmünket és a petíciónkat, hogy szüntessék be a telephely működését. Megindokoltuk, hogy erre miért volna szükség, sőt a környezetvédelmi felügyelő végzését is felmutattuk. (E szerint az autóbontót nem volna szabad ilyen sűrűn lakott településen, egy keskeny, minden infrastruktúrát nélkülöző, ráadásul zsákutcában üzemeltetni.) De semmi eredménye nem volt. Valaki állhat a telephely tulajdonosa háta mögött, hiszen a működéshez szükséges minden létező engedélye megvan. Ezeket a városi önkormányzat adta ki neki, holott a városvezetőség pontosan tudja, hogy ezzel az itt élők nyugalmát, egészségét és testi épségét veszélyezteti. Huszonegyedik századi bámulatos jövőkép...

Ottjártunkkor is találkoztunk néhány iskolába igyekvő kisgyermekkel, aki a keskeny utcán nem tud hová félreállni, ha a negyventonnás teherautók megjelennek az utcában. Egyetlen monstrum sem haladt végig azonban addig, amíg ott tartózkodtunk...

— A gyalogosoknak nincs hová lehúzódniuk a kamionok elől — mondja felháborodva Marko Perčić, aki több évtizede él már itt. — A hatalmas járművek éjjel-nappal szállítják az autóroncsokat. Nincs megállás. Csak a zaj, a por és a veszély, hogy valamelyikünk a kerekek alatt végzi. Arról már nem is beszélve, hogy a házak falai megrepedeztek a dübörgéstől és az állandó rezgéstől, melyet a teherautók idéznek elő. Nézzék meg, több helyen még a kerítést is megrongálták, mert olyan keskeny az utca, hogy ezek a hatalmas járgányok sem férnek el, nemhogy egy szembejövő gyalogos! Képzeljék el, mi van itt, ha szemből véletlenül feltűnik egy személyautó...

És valóban. Bedőlt kerítés, repedések a házak falain. Pedig ezen a földúton azelőtt soha nem volt nagy forgalom. Többségében szerény körülmények között élő emberek laknak itt, a legtöbbjüknek még saját kocsija sincs. Autóbusz erre nem jár, úgyhogy csakis a harminc-negyven tonnás teherautók okozhatták az említett károkat.

— Az autóbontó létesítésével itt megbomlott a környezet egysége — mondja Eređen Fejta, aki 1988-ban költözött ebbe az utcába. — Én a hulladékgyűjtő tőszomszédja vagyok, és már négy éve se éjjelem, se nappalom. Pihenésről szó sem lehet az állandó zaj miatt, ráadásul már a kutam vizét sem ihatom, mert a szétbontott autókból az olaj és a freon mind a talajba kerül. A környéken kiszáradtak a gyümölcsfák, a veteményeskertek sem teremnek már annyit, mint korábban. A telep szennyezi a levegőt, a talajt, az ivóvizet, és még az utcában közlekedőkre is veszélyes. Egy alkalommal például az én lakcímemre küldték ki a telephely villanyszámláját. Talán mondanom sem kell, hogy azt az összeget ki sem tudtam volna fizetni. Azonnal intézkedtem, mert el szeretnék határolódni mindentől, amit ez az ember tesz. Én nem azt kérem, hogy hagyjon fel a vállalkozásával, csupán annyit, hogy helyezze át máshová, és hagyjon minket végre emberhez méltóan élni!

A felháborodott lakók hivatalos okmányok tömkelegével tudják igazolni: a maguk részéről szinte már mindent elkövettek azért, hogy a telephelyet kiköltöztessék az utcából. Még a köztársasági minisztériumba is elmentek átadni a kérelmüket — csatolva mellé a környezetvédelmi felügyelő és a tartományi ombudsman végzését is: az autóbontónak nincs helye a Skadarlija utcában!

— Kérésünkre kilátogatott a helyszínre Maglai Jenő polgármester és Kampel Lajos, a kommunális rendőrség vezetője is, de semmi nem történt. Így nem maradt más hátra, mint a napokban egy újabb petíció és kérelem átnyújtása a város vezetőségének, hogy lépjen már végre valamit, különben lezárjuk az utcát a telephelyre szállító teherautók előtt. Már magunk sem tudjuk, mi erősebb bennünk: a düh vagy az elkeseredés... — mondja Kenyeres Attila. — Egyébként a helyi közösség vezetősége is a mi pártunkon áll, de még így sem tehetünk semmit ez ellen az egy ember ellen...

„Semmi sem igaz az egészből!”

A helyszínen nem tudtunk személyesen beszélni Dalibor Gregorčićtyal, a Dado Otpad tulajdonosával. Néhány órával később azonban feltehettük neki a kérdéseinket, melyekre az utca lakói immár négy esztendeje várják a választ.

— Amióta itt megnyitottam a vállalkozásomat, folyamatosan a szomszédok rosszindulatával szembesülök — mondja. — Először is: reggel 8-tól délután 5-ig dolgozunk, vagyis sem éjjel, sem hétvégén nem közlekednek a teherautók. Családos emberként magam is szeretnék naponta néhány órát otthon eltölteni, nem pedig éjjel-nappal dolgozni. Az sem igaz, hogy járműveink a házakban és a kerítésekben kárt tettek volna. Ráadásul az utca felszínét — ha már nagyon egyenetlenné vált a teherforgalom következtében — magam szoktam simítani. Nekem bizonylatom van arról, hogy sem az ivóvíz, sem a talaj nem szennyezett — mintát vetettem, és kielemeztettem. Sem olajat, sem más káros anyagot nem juttatok a talajba, úgyhogy szinte már nevetséges, amit a lakók állítanak! Hangoskodás, kalapácsolás zaja sem háborgatja őket, itt ugyanis a teherautókról csupán lerakodjuk a roncsokat, semmi egyéb munkálat nem folyik. Ez a vád sem állja meg a helyét!

Kérdésünkre, hogy félti-e a saját kiskorú gyermekeit, amikor a keskeny utcában a hatalmas kamionok között közlekednek, azt válaszolta: semmivel sem veszélyesebb itt a forgalom, mint bárhol másutt. Egyúttal tagadja azt a hivatalosan igazolható vádat, amely szerint egy bírósági eljárás során cégének székhelyeként a Skadarlija 65/A helyett a Skadarlija 65. lakcímet nevezte meg, ahol egy fiatal házaspár él néhány hónapos gyermekével... Felháborítónak tartja, hogy a lakók rágalmai és a média háborgatásának kereszttüzében kénytelen élni, holott ő semmilyen módon nem károsítja sem a környezetét, sem a lakók nyugalmát és biztonságát.

Szövevényes ügy ez, amelyből egyelőre nem látunk kiutat. Hiszen mindenkinek jogában áll dolgozni, akár vállalkozást is nyitni, és abból tartani el a családját, egyszersmind minden adófizető polgárnak is jogában áll emberhez méltó körülmények között élni — nyugalomban és biztonságban.

Reméljük, az illetékes szervek végre eldöntik, hogy százhúsz ember egyöntetű követelése-e a mérvadó, vagy a velük szemben álló egyetlen vállalkozóé...

(Tóth Tibor felvétele)