A fojtott röhögés forróláza lüktet a vérvörös arcokon, és a halántékok kidagadnak. Mindenki a pad fölé hajol. A csönd, melynek fenekén egy esetleges kipukkadás borzasztó réme vonaglik, ingerlően zúg a fülünkben.” Ezeket a kollektív rekeszizomgörcsöket az óraközi szünetekben elkövetett diákcsínyek megdöbbentő változatossága és egyúttal változatlan alapanyagainak variációi okozzák a korábban kréta-, újabban táblafilcillatú középiskolai tantermekben.

Április elején természetszerűleg megszaporodnak a diákcsínyek, és ha mi magunk már nem is követünk el efféle őrültségeket, fiatal olvasóink sokat tanulhatnak a következő, igazoltan megtörtént, tanárok és diáktársak ellen elkövetett, gondosan összegyűjtött tréfákból.

Kezdjük is mindjárt egy saját élménnyel: A gimnáziumi évek alatt visszatérő közösségi esemény volt az úgynevezett parasztreggeli. Összetoltuk az asztalokat, kötelezően leterítettük egy lehetőség szerint nagy, mintás abrosszal, így varázsolva lakodalmi hangulatot az unalmas osztályterembe. Elővettük a késeket vagy a régóta szögre akasztott családi bicskákat, majd a közeli tejpiacon frissen beszerzett zöldségekből és túróból, na meg az otthonról hozott kolbászból és szalonnából akkora lakomát csaptunk, hogy az iskolaidő hátralévő részében csak hangos szuszogások hallatszottak a 4/c-ben — a máskor megszokott ceruzakaparászás helyett. Na de az akció nem merült ki a szokatlan uzsonnában. Mivel egy hagyományos falusi reggeli nélkülözhetetlen eleme a rabszolgák rózsája, azaz a vöröshagyma, mi is meghatározó mennyiséget hordtunk össze a közös étkezésekre. A megmaradt hagymával pedig jócskán bedörzsöltük kívülről a kilincset, de jutott belőle a tanári asztalra és még a szivacsra is, hogy drága magyartanárnőnknek is része legyen az autentikus élményben. A feladat innentől, ahogyan Karinthyéknál is, csak annyi volt, hogy röhögés nélkül kibírjuk az előttünk álló negyvenöt percet úgy, hogy közben végig azt nézzük, ahogyan az előttünk ülő, irodalmi fejtegetésbe merült tanárnő lopva folyton a saját kezét szagolgatja, és időről időre megjegyzéseket tesz a torna- és a magyaróra közötti kedvezőtlen közelségekre. 

Ahhoz, hogy felvonultathassam a diákcsínyek variációinak széles spektrumát, megkérdeztem a későbbi generációk hírhedt mókamestereit. A következő kalandokról számoltak be:

A tanulók a rajzóra előtt felgyülemlett kreativitásukat egy alkalommal abban teljesítették ki, hogy teledobálták a plafont vizes papír zsebkendőkkel. Ahogyan a szedett-vedett alkalmi stukkódíszek óra közben kezdtek kiszáradni, egyesével potyogtak le a tanterem mennyezetéről. A kétségbeesett pedagógussal pedig még azt is sikerült elhitetniük, hogy a felújított iskolaépületben a vakolat kezdett ilyen látványos módon hullani, majd megállapodtak abban, hogy minden bizonnyal beázásról van szó. A csapat mindenesetre elérte a célját, az óra nagyobb részében nem a tananyaggal, hanem a plafonról potyogó, nedves darabkák megfigyelésével foglalatoskodhattak.

A következő tréfa már a hardboiled kategóriába sorolható: a második emeleten összesereglett diákcsoport izgatottan tekingetett ki a nyitott ablakon.

Az egyik lány már korábban lement a lépcsőn, és kifeküdt az udvar közepére, egyenesen az ablak alá. A folyosón ügyelő tanár pedig kinézve az ablakon rémülten vette észre a földön fekvő tanulót, aki néhány másodperc után persze sértetlenül távozott a tett színhelyéről.

A diákcsínyek legfőbb célpontjai a pedagógusok, akik biztosan nem mulatnak olyan jól, mint a zabolázhatatlan fiatalság. Nem szívesen volnék például annak a tanárnak a helyében sem, akinek Fityó típusú gépkocsiját a nyolcadikos fiatalok egy húsz centiméteres betontömbre helyezték csak azért, hogy a tanórák után hosszasan gyönyörködjenek abban, ahogyan a jármű tulajdonosa a motorral és a sebességváltóval ügyeskedve sem tudja elindítani a kocsiját.

Egy másik autós sztori: Dolgozatírás közben az egyik lány elmélázva nézett ki az ablakon, és megkérdezte a matematikatanárnőtől, hogy neki véletlenül nem fehér Yugója van-e. De igen, miért? — kérdezett vissza a tanárnő. Mert épp viszi a pók — tette hozzá közömbös hangon a lány. A tanárnő erre pánikszerűen lerohant az utcára, a diákok pedig távolléte alatt bőszen egyeztetni kezdték a feladatok megoldását. A csíny itt már nem csupán önmagáért való cselekedet, hiszen célja egyértelműen az előnyszerzés volt abban az egyenlőtlen harcban, amelyben elszánt pedagógusaink naponta megküzdenek azért, hogy a tanulók befogadják a rájuk mért tudást. De minél elszántabban küzdenek, annál változatosabb és nagyratörőbb az ellenállás is.

Rengeteg történet szól az elsősorban latinfelelések és matekdolgozatok megelőzését célzó vakmerő tettekről, melyek közül itt csupán egyet emelnénk ki, mégpedig azért, mert az érintett tanulóknak senki sem vitathatja el kiváló ismereteit, különösen a villamosság terén. A dolgozatíráshoz készülő osztály szoros együttműködésre lépett a szomszédos terem diákjaival, így azok a folytonos mosdóba járás ürügyén olyan rendszeres áramszüneteket okoztak az egész iskolaépületben, hogy még a sokat megélt latin szakos tanár is belátta egy idő után, lehetetlenné vált a tanulók tudásának számonkérése. Meglepetésben viszont a tanulóknak is volt részük, hiszen a következő latinórán harminckét vaskos fehér gyertya állt készen arra, hogy a csökönyös áramkimaradások ellenére a diákok mégiscsak megírhassák a nagydolgozatot. Mert hiszen az nevet, aki utoljára nevet, vagy ahogyan a latin mondaná: difficile est tristi fingere mente iocum (tréfálkozni nehéz, hogyha a szívünk szomorú).

Az iskolai csínytettek koronája azonban egy mindmáig hős kiállás, melyre a távoli 1970. esztendőben került sor a szabadkai gimnáziumban. Az előzmény az volt, hogy a mélyen tisztelt és szeretett osztályfőnököt, Gyermán Tibort politikai okok miatt felfüggesztették, részben azért, mert a marxizmus helyett inkább művészettörténettel tömte a nebulók fejét. Az új osztályfőnöknő viszont egészen elképesztő egészségügyi tüneteket tapasztalhatott az első óráján. Belépve a tanterembe köszöntötte a diákokat. Azok visszaköszöntek ugyan, ám ő egy szót sem hallott az egészből. A hetes felállt és jelentett, de továbbra is néma csend uralkodott a tanteremben, a kijelölt tanárnő egy mukkot sem hallott az egészből. Kétségbeesve futott az igazgatóhoz. Az lekísérte az osztályba, és szintén azt tapasztalta, hogy egyszerűen megsüketült, vagyis mindent hall, kivéve a diákokat, akik tátognak ugyan, de hang nem hagyja el a szájukat. A többhetes kollektív némaság és néhány igazgatói megrovó után a diákok győztek, visszakapták imádott osztályfőnöküket, és persze jóval visszafogottabban, de folytatták a hétköznapi diákcsínyek igényes és megunhatatlan gyakorlatát egészen az érettségiig.

Ezekkel a legendás diáktréfákkal kívánunk tanulástól sem mentes bolondos áprilist a rovat olvasóinak!