— Régóta olvasom a rovatot, és a feleségem megmosolyogta az elhatározásomat, amikor közöltem vele, hogy beszélni akarok az életemről — mondja Mihály, és azonnal azt is megmagyarázza, miért mosolygott a felesége a beszélgetés hallatán. — Szerdán rendszerint együtt olvassuk át a lapot, és jól tudjuk, hogy a beszélgetőtársak vagy idősek, vagy nők, legalábbis nagy átlagban. Én nem vagyok nő, és azt hiszem, elég öreg sem egy életút bemutatására, de amit el szeretnék mondani, azt már fiatalabb koromban is megtehettem volna. Lehet, hogy még pozitív eredménye is lett volna. A mostoháról akarok beszélni, olyan személyről, aki egy gyermek életében elfoglalja a hiányzó biológiai szülő helyét. És állítólag nem képes, nincs felkészülve a feladatra. Nekem más a véleményem. És örülök, hogy eljöttem, mert az én mostohám, akiről mesélni szeretnék, sajnos nem él már. De ezzel a beszélgetéssel remélem, lerovom mérhetetlen tiszteletem és hálám egy részét mindazért, amit életében tett értem, értünk.

Egyszerű munkáscsaládból származom, az apám fémmunkás volt, az anyám kereskedő, aki elég fiatalon meghalt. Az apám bánáti születésű, a rokonsága ma is ott él, és talán a távolság miatt nem tartottunk szoros rokoni kapcsolatot velük. Anyám idevalósi, de ő sem kapkodott a rokonokért. Igaz, őt a családja sem nagyon akarta. Az én anyám ugyanis szerette a bort. Azt hiszem, ez jobban hangzik, mint ha azt mondanám, részeges volt. Mert az utóbbi megállapítás fedi igazából a helyzetet. Alig voltam iskolás, de gyakran megtörtént, hogy valamelyik szomszéd beszólt: anyád ott ül a híd mellett, nem tud felállni. Ilyenkor, ha apa nem volt otthon, én mentem el a hídig, és támogattam haza az anyámat, aki sokszor járás közben elaludt. Sosem értettem meg, miért ivott, hiszen elég normálisan éltünk. Úgy, mint minden munkáscsalád, mely havi fizetésből élt. Igaz, az apám nem volt egy gavallér, életemben nem hallottam, hogy valami szépet mondott volna az anyámnak. De nem is veszekedtek, olyan sem hideg, sem meleg volt otthon mindig a hangulat. Én voltam az első gyerek, de apám mindig kislányt szeretett volna, hát lett testvérem — egy kislány. Neki köszönhetem, hogy sohasem tudtam az apámmal normális apa-fiú viszonyt teremteni, mert neki a lánya volt a gyereke, a szent, akit tisztelni és szeretni kellett. Idősebb lévén mindenért én feleltem, a húgomnak minden szabad volt, nekem csak az, amit apa jóváhagyott. Nem csoda, hogy sohasem sikerült igazi testvéri kapcsolatot teremtenünk a húgommal. Amikor anyám hirtelen meghalt, apám a két kisiskolás gyerekkel egyedül maradt. Talán el sem hiszi, de abban az időben én voltam az, aki rendezte a húgomat, amit tudtam, főztem. Apám is belátta, hogy asszony nélkül nem megy a dolog, és megnősült. Elvett egy özvegyasszonyt, akinek két fia élt Magyarországon. Eleinte nem tudtam, hogyan kell viszonyulni egy másik „anyához”. Apa azt mondta, hívjuk anyának, de a néni azt mondta, hívjuk úgy, ahogy nekünk megfelel. Okos asszony volt, aki már az elején belátta, hogy apám kedvence a húgom, ezért igyekezett mindkettőnkre irányítani a figyelmet. De apám szemében — azt hiszem — én igazából sosem léteztem. A mostohánktól kaptam először dicséretet, ha valamit jól csináltam, simogatást, sokszor egy puszit a fejem búbjára. Egy jelentéktelen esemény életem végéig megmarad az emlékezetemben. Egy nap palacsinta volt otthon ebédre. A húgomnak és nekem Eurokremmel. Maradt néhány, és amikor apa hazajött, D. néni megkérdezte, akar-e palacsintát. Apa visszautasította, de én kimondtam, hogy szeretném. Apa csak rám nézett, és azt mondta: — A húgod kisebb, és ha ő megkívánja? A húgodat nem szereted? — De szeretem, gondoltam magamban, de szeretem a palacsintát is! A mostohámtól tanultam meg, hogyan kell tisztelni az időseket, hogyan kell viselkedni az utcán, iskolában, otthon. És azt is, hogy az otthonunkat, a családot, melybe tartozunk, tisztelni és becsülni kell. Mert az az egyetlen hely, mely minden útról visszavár bennünket. Nekem D. néni küldte a zsebpénzt, amikor katona voltam, ő sütötte és küldte csomagban a linzerkarikát, melyet imádtam. Ő kísért ki, amikor megnősültem, és a lakodalom napján elindultam a menyasszonyomért. Ő vette ölbe a lányomat, amikor megszületett, ő segítette a feleségemet a gyermekágy hat hete alatt. Én mindig a nevén szólítottam, de minden alkalommal magamban hozzátettem: D. mama. Már nagyon beteg volt, és tudtuk, nem sokáig lesz velünk, amikor egy este a hatéves lányom kívánságára bementünk hozzá. Szunyókált, de kinyitotta a szemét, és magához ölelte a lányomat. A kislány pityeregve szorongatta a beteg kezét, és kérte: Dóri mama, ne menj el. Ki véd meg akkor bennünket a gonosz mostohától?