Az alig száz lelket számláló észak-bánáti falucska évente kétszer ünnepelhet: először áprilisban, a nemrégiben épült templom védőszentjének, Szent Adalbertnek a napján, majd szeptemberben, Kisboldogasszonykor -- amely ünnep úgymond az ősöktől hátrahagyott, hagyományos búcsúnak számít. A búcsúi harangszó már sok-sok esztendeje a meggyötört testnek s a reménykedő léleknek egyaránt vigaszt nyújtó, msgr. Bogdán József atya celebrálta szentmisére hívogat -- hitünkben, elkötelezettségünkben, kitartásunkban erősítve meg mindannyiunkat. A hívőkön és a faluból elszármazottakon kívül az idei szentmise eme pillanataiban osztoztak az önkormányzat képviselői is: Újhelyi Nándor, Kovács Magdaléna és Pópity Egon.
Ha máskor nem is, hát ezekben a lázas készülődésben telt napokban ráébredünk törékeny, esendő, fogyatkozó mivoltunkra. Ilyenkor számba vesszük azokat, akik elmentek, s már soha nem jönnek vissza, keblünkre öleljük azokat, akikkel régóta nem hozott össze a sors, majd az ünnepi menü mellett társalgunk, örülünk, viccelődünk, panaszkodunk -- és reménykedünk. Reménykedünk, soha el nem fogyó bizakodással.
Mintegy varázsütésre, egyszerre benépesül a falu, s a hármas határra vezető, Dózsa György nevét viselő főutca zsúfolt parkolóvá változik, az udvarok, teraszok és frissen meszelt szobák pedig megtelnek élettel és gyerekzsivajjal. Sajátosan egyedi hangulatú nap ez, amely talán csak a zsugorodó bánsági falvakban érinti meg az embert. Ha megérinti őket, hát meg is marad bennük az emléke. Hasonlóan ahhoz az egyszeri vendéghez, aki merő véletlenségből vált részesévé e vendégszeretetnek, s akit e tájról azóta Kanadába sodort az élet. å üzente őszinte sóhajok közepette: ''Csak a Ti búcsútokra, Istenem, csak még egyszer visszamehetnék!”
Csendes szeptemberi estéken minderről mesél a megszeppent gyerekként suttogó szél, miközben a tiszavirág-életű nyüzsgésből a falu észrevétlenül visszaroskad szürke mindennapjainak taposómalmába.