* Az adai kézilabdázás 90. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen életműdíjban részesült. Hogy érintette a rangos elismerés?

— Óriási öröm és megtiszteltetés, hogy saját környezetem elismeri azt, amit egész életemben csináltam. Az ünnepség szervezésekor javasoltam, hogy Đurović Margitnak és elhunyt férjének, Časlavnak adjunk életműdíjat, két nappal az ünnepség előtt pedig arról értesítettek, hogy én is életműdíjban részesülök. Margit és én úgy vagyunk, mint a borsó és héja, hiszen a házaspár egész pályafutásomat végigkísérte, Margittal együtt játszottam, Časlav pedig a válogatott igazgatója volt több éven át. Ebben az elismerésben benne van mindenkinek a munkája az elmúlt kilenc évtized alatt: azoké, akik kilencven éve a fociklubon belül elkezdték ezt a játékot, akik továbbvitték, akik az edzések után a teát főzték, a szurkolóké, akik összeadták a pénzt a vendégszereplésekre, amikor nem volt pénzünk autóbuszra, a mindenkori községi vezetőségé, mely segítette a klubot. Sok ismeretlen ember munkája is kellett ahhoz, hogy Margittal ilyen messze jussunk, hogy az adai női kézilabda ennyi évtizeden keresztül megmaradjon.

* Hány éves korában kezdett kézilabdázni, hogy kezdődött a pályafutása?

— Az első csapathoz nagyon korán, tizenegy-tizenkét évesen kerültem, de már nyolcévesen kézilabdáztam valamilyen szinten. Mindig imádtam a sportot, a labdajátékokat, gyakran a fiúkkal rúgtam a bőrt, vagy asztaliteniszeztem, kosárlabdáztam, mely sportágak mind hozzátettek valamit a későbbi kézilabdatudásomhoz. A jugoszláv ifjúsági válogatottban tizenhét éves koromban mutatkoztam be, de szinte előbb bekerültem a felnőttek, mint az ifik közé. Amikor az adai csapattal 1979-ben selejtező tornán bejutottunk az I. szövetségi ligába, akkor a válogatott edzője azonnal behívott a nagy csapatba. A felnőttek előbb játszottak egy tornán, mint az ifik, így először azon vettem részt, majd állandó tagja lettem az ifjúsági válogatottnak. A felnőtteknél őrségváltás történt, az akkori játékosok úgyszólván kiöregedőben voltak, és a szövetségi kapitány a fiatalítás mellett döntött. Az ifiválogatottból kikerülő kézilabdázók a felnőttválogatott meghatározó játékosaivá váltak, és elkezdődött a jugoszláv női kézilabda aranykora. A válogatottban együtt játszhattam mások mellett Nadežda Stanojevićtyel, Dragica Palaversával, az eszéki Illés Katicával, aki a világ egyik legjobb beállója volt, Mirjana Đuricával, Svetlana Obućina Anastasovskival, Jasna Ptujeccal.

* Az 1980-beli moszkvai olimpián a szövetségi kapitány a fiatalokra még nem igazán számított, négy évvel később azonban már igen, de ekkor egy sérülés akadályozta meg abban, hogy tagja legyen a Los Angelesben olimpiai bajnok jugoszláv válogatottnak.

— Moszkvába csak két-három fiatal került ki, de nem sok játékidőt kaptak. Az 1984. évi olimpia előtt végigcsináltam a felkészülést, kitűnő formában voltam, hiszen abban az évben lettem Európa legjobb góllövője 288 találattal, és mondhatom, biztos helyem volt az utazókeretben. Az egyik bajnoki mérkőzésen azonban sajnálatos sérülést szenvedtem, a jobb kezemben ugyanis eltört egy csont. Bal kézzel lejátszottam két bajnoki meccset, ahol tizenvalahány gólt lőttem, de az olimpiára ilyen állapotban nem utazhattam. Akkor egy világ dőlt össze bennem. De nem volt idő sokáig keseregni, menni kellett tovább. Folytattam a munkát, újabb kihívások vártak.

* Az 1988. évi szöuli olimpián éremesélyesnek számítottak, végül a negyedik helyen végeztek.

— Igazából akkor ért be ez a generáció, így nem véletlen, hogy az egész ország érmet várt tőlünk. Egy olyan mérkőzést vesztettünk el, amelyet nem kellett volna, de részletekbe nem mennék bele. Van rá magyarázat, de történt, ami történt, a negyedik helyen zártuk az olimpiát, ami óriási csalódásnak számított. Mérkőzéseinket több évig vissza sem tudtuk nézni. Az utolsó meccsen ha legyőzzük a norvégokat, akkor olimpiai bajnokok lettünk volna. A félidőben még vezettünk. A csalódáson túl kellett lépnünk, hiszen a sportban is, ahogy az életben, előfordulnak hullámvölgyek, majd jönnek a jobb időszakok. Állandóan bizonyítani kell, sohasem lehet megnyugodni. A sport erről szól. Az eredménytől eltekintve nagy élmény volt az olimpia. A megnyitó alkalmával négy órát vártunk a stadionba való belépésre, majd bent, amikor a kivetítőn előbb megpillantottuk magunkat, majd a koreai és az amerikai zászló között megláttuk a jugoszlávot, egész egyszerűen elsírtuk magunkat. Az olimpiai láng meggyújtásakor az egymás mellett álló sportolók sok szerencsét kívánnak egymásnak, érkezzenek a világ bármely részéről. Ezek mind olyan pillanatok, amilyeneket csak ott élhetsz át. Az étteremben olyan sztárok ültek velem szemben, mint a rúdugró Szergej Bubka, a több mint 2 méter magas kosárlabdázó, Arvydas Sabonis vagy Steffi Graf akkori kiváló teniszező. Csak úgy röpködtek az ismert arcok. Vigyázni kellett arra, hogy figyelmünket semmi se vegye el, és továbbra is arra összpontosítsunk, ami számunkra a legfontosabb.

* Két A csoportos világbajnokságon szerepelt, 1982-ben Budapesten bronzérmes lett a válogatottal, négy évvel később Hollandiában pedig a hatodik helyet szerezték meg.

— A magyarországi vb-n csoportunkból az első helyen mentünk tovább. A hatosdöntőt a később leégett Budapest Sportcsarnokban játszottuk, ahol a magyar válogatottal is találkoztunk. Győzelmünk után azt hittük, ezüstérmesek leszünk, a következő meccsen ugyanis a magyarok a szovjetekkel találkoztak, és abban az időben általában a magyarok nyerték a két válogatott mérkőzéseit. A kezdés előtt Igor Turcsin szövetségi kapitány nem a játékosaival foglalkozott, hanem a csarnokban diadalkört futva üdvözölte a közönséget, és a legjobb játékosait nem is küldte pályára azon a meccsen. A magyar csapat nyert, mi pedig a harmadik helyen végeztünk. A hollandiai vb hatodik helyét óriási kudarcként éltük meg. Elég furcsa lebonyolítás szerint rendezték a versenyt, hiszen csupán az NDK-tól kaptunk ki, mégis csak az ötödik helyért játszhattunk. A keletnémetek ellen a legeredményesebb játékosunk hetest dobott, a labda azonban a kapus lábát érintve mellément. Ha az bemegy, egész másképp folytatódott volna a vb.

* Az adai Halász József csapatával több éven át az I. szövetségi ligában játszott, ahol a legjobb eredményt a negyedik hely megszerzésével érte el.

— Az adai csapat előbb 1979-ben, majd 1984-ben jutott be az I. szövetségi ligába. Ekkor a csapatot a Halász József mezőgazdasági kombinát vette át. Autóbuszról gondoskodtak számunkra, ami nagy segítség volt, hiszen minden második hétvégén 700-800 kilométert utaztunk Ljubljanába, Titogradba, Splitbe, Zágrábba, Mostarba… Anyagi szempontból is rendeződött a klub helyzete, egy-két fiatal játékos is csatlakozott hozzánk más egyesületekből, és valóban olyan csapatot sikerült összekovácsolni, amely bármelyik riválissal harcba szállhatott. Akkoriban a belgrádi Radnički és a titogradi Budućnost meghatározó csapatok voltak Európában, de rendkívül erős volt a spliti Dalma, a ljubljanai Belinka Olimpija, a zágrábi Lokomotiva és Trešnjevka, valamint a zombori Bane Sekulić. A jugoszláv bajnokság hatodik-hetedik helyezett csapata is méltó ellenfele volt Európa bármelyik együttesének. A nagyon erős bajnokságunkból külföldre került játékosainktól sokat tanultak a spanyolok, franciák, németek.

* 1989-ben Adáról a francia Metzbe szerződött. Mennyire volt fejlett akkor a francia kézilabda?

— Távol állt a mai fejlettségétől, minőségében meg sem közelítette a jugoszláv bajnokságot. Metzben egy feltörekvő csapat állt össze, Olivier Krumbholznak, az utóbbi évtizedek egyik legjobb edzőjének a vezetésével. A francia bajnokságot teljesen véletlenül nyerték meg, hiszen két csapat küzdött az aranyéremért, és nevető harmadikként ők lettek a befutók. Erősítésen gondolkodtak, és a véletlenek összejátszása folytán rám esett a választásuk. Valenciába szerettem volna szerződni, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végül Metzre esett a választásom. Első évemben megnyertük a francia bajnokságot és a kupát, az európai kupaporondon pedig lassacskán haladtunk előre. A második évben csatlakozott egy szovjet kapus, Irina Popova, és a francia játékosok is folyamatosan zárkóztak fel hozzánk. Egy-két évre terveztem, végül hat évet töltöttem a francia csapatban. A bajnoki és a kupagyőzelmek, valamint a francia gólkirályi címek mellett Lotaringia tartomány legjobb sportolójának is megválasztottak, többek között Robert Pires válogatott labdarúgó előtt. A női kézilabda akkor még más helyzetben volt, ezért is volt talán meglepő, hogy a szakemberek, szurkolók és újságolvasók szavazatai alapján egy női kézilabda-együttes csapatkapitánya kapta az elismerést. Krumbholzzal és feleségével, aki szintén játékos volt a csapatban, hazatérésem óta is ápolom a kapcsolatot. A budapesti BL-négyesdöntőn mindig találkozunk, de én is gyakran meglátogatom őket otthonukban, ahol egy külön rezidenciát is kaptam. Szakmai dolgokban mindig kikérik a tanácsom, tehát nagyon különleges kapcsolat alakult ki közöttünk.

* Mennyit változott a kézilabda az elmúlt évtizedek során?

— A mai játék sokkal gyorsabb, szinte 60 perc rohanásból áll, és több stílus ötvöződik általa. A párizsi olimpián sajnos nem lehettek jelen az oroszok, akikre mindig is az erő, a magasság, a hosszúpasszok és a földről pattintott átadások voltak jellemzőek. A franciákat a kiváló védelem és a gyors támadásépítés jellemzi, a norvégok pedig annyira stabilok, hogy 7-8 gólos hátrányból is képesek fordítani. Az utóbbi húsz év legnagyobb változását a gólok utáni gyors középkezdés hozta, ami felgyorsította a játékot. Az átlövők főleg a férfiaknál dominánsak, akik egyre kevesebbet passzolnak szélre, inkább bődületes erővel lőnek kapura. Az illetékesek új szabályokat próbálnak bevezetni, hogy minél látványosabb legyen a játék. A mi időnkben új szabályt hoztak, mellyel jobban védték a támadó játékost, majd jobban figyeltek a vonalra. Ma a hatosba beugró szélső felé lépni sem szabad, nemhogy hozzáérni, mert azonnal 7 méteres, valamint 2 perces kiállítás a büntetés, viszont ha az átlövőnek leszedik a vállát, arra csak szabaddobást adnak. Vannak szabályok, melyeket annyira én sem értek.

* A párizsi olimpián a magyar férfiválogatott a csoportküzdelmeket nem élte túl, a lányok viszont a negyeddöntőben hosszabbításban kaptak ki Svédországtól. A férfi- és a női csapatban is játszott egy-egy adai kézilabdázó Ilics Zorán és Albek Anna személyében.

— Úgy érzem, mindkét válogatott egy kissé erőn felül teljesített, és elégedettek lehetnek az eredménnyel. Zorán nagyon fiatalon védekező játékosként játszotta be magát a válogatottba, pedig fordítva szokott lenni, hiszen előbb általában támadásban adnak alkalmat a fiataloknak, és később, ahogy beérnek, állandósítják a helyüket a védelemben. Nagyon megbízható játékos, aki három lövésből két gólt szerez, nem dob el tíz labdát összevissza. Remélem, még több önbizalomra tesz szert, és még többet vállalkozik majd, hiszen a gól lövésből születik. Anna is kiváló adottságokkal bíró játékos. Azt kell csinálnia, amit a legjobban tud, tehát felugrani, és távolról lőni. A magyar válogatottnak rajta kívül ilyen típusú játékosa nincs. Megemlíteném Kubina Mollit, a szerb válogatott kapusát és Uroš Borzaš szintén szerb válogatott játékosunkat is. Molli tagja volt a magyar ifjúsági válogatottnak, majd hazatért a szerb válogatottba. A válogatottal decemberben részt vesz a Debrecenben rendezendő Eb-n, ahol nemzetközi szinten is megmutathatja tudását. Uroš a BL-résztvevő bitolai Pelisterben játszik, korábban megfordult Tatabányán, Veszprémben és Franciaországban is. Ne feledkezzünk meg a magyar korosztályos válogatottakban szereplő Zaj Kláráról sem, aki az ifjúsági Európa- és világbajnokságokon több alkalommal is a torna legjobb kapusának bizonyult. Feltételezhetően hamarosan szintet lép, és egy erős felnőttcsapatban folytatja tovább. Büszkék vagyunk mindegyik, Adáról elkerült játékosra, ahogy azokra a fiatalokra is, akik még az akadémiákon játszanak.