home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Pista és Zoki 1956-ban
Tóth Lívia
2019.12.10.
LXXIV. évf. 49. szám
Pista és Zoki 1956-ban

Balogh István zentai származású, Magyarországon élő író, költő legutóbbi, Tízévesek című kötetét mutatták be a csókai Városi Könyvtárban.

A két novellát vagy inkább kisregényt tartalmazó könyv az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára készült, szerzője a Mansfeld Péter-pályázat egyik nyertese. Kiadását A magyar szabadság éve elnevezésű programsorozat keretében az 1956-os Emlékbizottság támogatta. 2017-ben a miskolci Irodalmi Rádió kiadásában, illetve a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet társkiadásában látott napvilágot.

Balogh Istvánnak tizenkilenc kötete jelent meg, a Tízévesek azonban különlegesnek számít, hiszen az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek két tízéves gyerek emlékeként való megközelítése az újdonság erejével hat.

* Mi késztette arra, hogy jelentkezzen a pályázatra és megírja ezt a könyvet? — kérdeztem a szerzőtől.

— Az első novella, az Eszmélésem már készen állt, 2006-ban megírtam ugyanis, és a másodikról is volt elképzelésem, azt azonban mindenképp szerettem volna, ha ez a két szöveg egy kötetben jelenik meg, mert így nyer értelmet az egész történet. Engem az ’56-os forradalom 40. évfordulója már Magyarországon ért, itthon ugyanis Milošević velem akarta megnyerni a háborút. Amikor 1993-ban behívott, én leléceltem, de aztán kerestek még hasonló célból 1994-ben is, amikor már iskolaigazgató voltam Magyarországon egy kis faluban, Egyházasdengelegen. Az iskola diákjai egy autóbuszba befértek volna, összesen 49-en voltak. 1996-ban elvittem a felsősöket Budapestre kirándulni. Bejártuk A Pál utcai fiúkhoz köthető helyszíneket, majd felmentünk a várba, és betértünk a hadtörténeti múzeumba. Mivel már jócskán elfáradtam, leültem az ’56-os teremben. Ott kezdtem el mesélni az emlékeimet, és végül már mindenki engem hallgatott, nem csak a saját diákjaim. Amikor hazaértem, rájöttem, megvan a történet, vázolgattam, csiszolgattam, majd jött az 50. évforduló, lett egy kiadvány, melybe tőlem is kértek szöveget, odaadtam, belerakták.

* A könyv mindkét részének a főhőse tízéves a történések idején. Az egyikük Pista, vagyis maga az író, aki Magyarkanizsán élte át az eseményeket. A másik fiúcska, Zoki, szabadkai származású, a szülei 1956 nyarától Budapesten, a jugoszláv nagykövetségen dolgoztak. Ezek szerint teljes mértékben igaz történetet olvasunk, és nincs benne semmi fikció?

— Persze hogy van benne, hiszen különben nem lehetne szépirodalom. A történések valódiak, de nem biztos, hogy némelyek éppen azt mondták, ami a könyvben megjelent. Atlétikával foglalkoztam, hatodikos koromban kezdtem hosszútávon futni, én Zentán, Zoki meg a Spartacusban, Szabadkán. Palicson ismerkedtünk meg egy versenyen. Együtt lettünk egyetemisták, ő matekos volt, én magyaros. Érdekes életutat járt be, a neve fogalommá vált a diákok körében, hála istennek, még ma is él. Amikor megjelent a kisregényem a zEtna internetes folyóiratban is, elolvasta, és egyszer, amikor találkoztunk, az unokákat vittük Palicsra az állatkertbe, elmondta, hogy ő ott volt ’56-ban Budapesten, a nagykövetségen. A történetben nemcsak az az érdekes, hogy egy tízéves meséli, hanem az is, hogy engem nem érdekeltek a nagykövetségre menekült felnőttek, inkább arra voltam kíváncsi, mit csinált az a tizenhét gyermek, aki szintén ott volt. Közöttük egy olyan is, akinek a szülei már nem értek oda, mert elfogták őket. Kopácsi Jutka naplót vezetett, és később feltette az internetre, én pedig megkérdeztem, használhatom-e a könyvemben. Tehát hiteles forrásom volt az ottani eseményekről. Így készült el, az elsőhöz képest tíz évvel később, 2016—17-ben a Zoki című, hosszabb lélegzetű novella is. De folytatnám a választ a fikciót és a valóságot firtató kérdésedre. Amikor Magyarkanizsán éltünk, a padtársam Baráth Ferenc, a később világhírűvé vált grafikusművész volt, akivel most is jóbarátok vagyunk. Azt mondta, ő ezt mind elfelejtette, de amikor leírtam, és elolvasta, neki is eszébe jutott. Pedig nem egészen így volt, mert én szépirodalmat írtam, nem történelmet. Nem hazudtam, nem tértem el az eseményektől, hiszen a menekült lánykát, akivel Kanizsán ismerkedtem meg, valóban Biluska Olgának hívták. Miután elmentek, nem kutattam utána, és sokkal később tudtam meg, hogy mégsem Hollandiában élnek, hanem Magyarországon. Szegeden ugyanis a gimnáziumban egy Biluska Olga érettségizett — ennek egy ismerősöm nézett utána —, aki valószínűleg ő lehet, hiszen ez a név nem túl gyakori. Az is az igazsághoz tartozik, hogy Zoki nem nézte végig a Sztálin-szobor ledöntését, mert hazament. Viszont dr. Pál Tamás, akivel az Öveges József Középiskolában dolgoztam, kilencéves volt 1956-ban, és valóban meglépett otthonról. Ő kapta az apjától a könyvben leírt pofonokat is, tehát minden igaz, csak nem Zokival történt meg. Vagyis ebben az esetben két gyermekből gyúrtam össze a hősömet.


Szabó László felvételei

* A könyvben számos gondolatot, elmélkedést olvashatunk szülőföldről és hazáról, országhatárokról, társadalomról, politikáról. Nagy szembesülések is bekövetkeznek, melyek megzavarják a tízéves gyermek világképét. Ilyen például a hazáról szóló rész, amikor Pista beleolvas a magyarországi kislány tankönyvébe, ahol magyar nyelven áll, hogy „A mi hazánk a Magyar Népköztársaság”. Miközben ő azt tanulta, szintén magyar nyelvű iskolában, hogy hazája a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság.

— Nekem ez volt az első találkozásom a haza fogalmával, habár később sokat tanítottam, a költők műveiben miként jelenik meg. Apám, amikor ’44-ben megjött a magyar hadseregből, hozta a köpenyét, melyből nekem az ’50-es évek elején nagykabátot varrtak. De az apám partizán is volt, mert bevonultatták 1945 legelején, és meg is sebesült. Ez a kettősség is furcsa volt. Mert mi a haza? A haza nem az ország. Egy dolog az állampolgárság, a másik, hogy minek érzem magam, hol érzem jól magam. Ezeket a dolgokat most sem tudom igazán megmagyarázni. Mert ez vagy benne van az emberben, vagy nincs. Olyan, mint a szerelem. Mert ha a szerelmet meg lehet magyarázni, akkor már nem az. Ha fázik az ember tőle, akkor stimmel, de azt már nem tudja megindokolni, miért fázik.

* Egyébként kinek szánta ezt a könyvet?

— Az lenne a jó, ha a tízévesek megkapnák, de nem tudom, értenék-e. Azt hiszem, a hetedik-nyolcadikosok lennének azok, akik valóban élveznék is. Egyébként írtam én gyermek- és meseregényeket, melyekről elmondhatom, hogy a gyerekek is szeretik, de inkább a nagyszülők olvassák. Vagy ők olvasnak fel belőle az unokáknak.

A csókai könyvbemutatón Kónya Sándor versénekes Balogh István két megzenésített költeményét adta elő, Jaksa Dominika, a csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület irodalmi csoportjának tagja pedig a Tízévesek című könyvből olvasott fel részleteket. 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..