— A fiatal korom miatt talán nem is lehetek igazi alanya a rovatnak, hiszen az életemet úgy igazából csak most kezdem — mondja egy kis szünet után a huszonnyolc éves, kedves lány. — De ez alatt az alig három évtized alatt is annyi minden történt, hogy bátran vállalom a beszélgetést, mert úgy érzem, valakinek el kell mondanom azt, ami a lelkemet nyomja.

A rovatban szereplők többségével ellentétben nekem csodálatos gyerekkorom volt. A szüleim házassága nem lángoló szerelemből köttetett, anyám úgy érezte, hogy harmincévesen éppen ideje, hogy férjhez menjen, ezért az első kérőnek igent mondott. Sem anyámnak, sem apámnak nem volt testvére, mindketten önfejűek, elkényeztetettek voltak egy kicsit — mindezt az anyai nagyapám mesélte nekem, akit imádtam. Apámat az özvegy anyja nevelte fel, vele is élt egészen addig, amíg meg nem nősült. A szüleim az esküvő után néhány hónappal megörököltek egy házat, azt tatarozták, és ott nőttem fel, alig néhány száz méterrel az anyai nagyszülőktől. Én voltam abban az időben a világuk közepe, ha otthon rám szóltak, szaladtam a nagyiékhoz, ha ott nem volt valami kedvemre — habár ez nagyon ritkán fordult elő —, mentem haza. Üvegharang védte a kis világomat, melyben szinte minden tökéletes volt.

Nyolcadikos voltam, amikor az apám közúti baleset áldozata lett. Kereskedelmi utazóként rengeteget ült volánnál, bejárta fél Európát — egy dél-szerbiai vasúti átjárónál azonban életét vesztette, mert a vonat kettévágta autóját. Ezután fenekestül felfordult az élet otthon. A nagymamám tehetetlenségében anyámat okolta: szerinte a fia azért dolgozott annyit, hogy kielégítse anya igényeit — pedig ez nem volt igaz, hiszen anyu is jól keresett. Az előállt helyzettel azonban ő sem tudott megbirkózni, hiszen szülő is volt, dolgozó is, gazdálkodó is, tervező is. És lassan elkezdett utálni. Nem titokban, elfojtott érzelmekkel, hanem ordítva, érezhető gyűlölettel, mintha én lettem volna a felelős mindenért. Az anyagi helyzetünk is gyorsan romlott, a középiskolai érettségire készültem, amikor anya eladta a házunkat, és hazaköltöztünk a szüleihez. Én örültem a változásnak, abban reménykedtem, hogy a nagyiék előtt nem mer majd annyit szidni, megpofozni. De a helyzetem sajnos ott sem változott.

Azzal kezdődött, hogy szinte minden dinárt megvont tőlem. Azt mondta, örüljek, hogy van mit ennünk, és télen nem didergünk a hideg szobában, noha ezt is annak köszönhetem, hogy ő halálra dolgozza magát. Persze a nagyi főzött, takarított, egyszóval olyan volt, mint egy lelkiismeretes cseléd, akit anya időnként szintén „kifizetett”. Amikor egyetemre iratkoztam, anyám megpróbált ösztöndíjat szerezni, de nem járt sikerrel. Újvidéken voltam ugyan, de nem telt el hónap úgy, hogy ne emlegetett volna föl minden rám költött dinárt. Mindig csak annyi pénzem volt, hogy megvegyem a menzán az ebédjegyeket. Ha időnként kaptam néhány dinárt, azt rendszerint a nagyapa küldte — titokban. Senkihez sem fordulhattam, az apai nagymamám nem járt hozzánk, anyám azt hajtogatta, hogy egyáltalán nem érdekli őt az egyetlen unokája, azt sem érdemli meg, hogy karácsonyi üdvözlőlapot írjak neki. Így lassan elmaradtam az apai nagyitól. Amikor meghalt a nagyapa, igazi pokollá vált az életünk. Az anyám teljesen ránk telepedett, és mindenkinek azt mesélte, hogy a tanulmányaim pénzelése tönkreteszi az egészségét, az idegeit. Már abszolvens voltam, amikor bejelentette, hogy Nyugatra megy munkát vállalni, mert nem tudja az itthoni jövedelméből támogatni a tanulmányaimat.

Másoktól tudtuk meg, hogy valójában azért ment ki, mert megismerkedett egy gazdag öreggel, és hozzáment feleségül. Arra pedig véletlenül jöttünk rá a nagyival, hogy apám után elég szép nyugdíjat kaptam, ráadásul életbiztosítása is volt, de a pénzt anyám vette fel. Az apai nagymama úgy végrendelkezett, hogy a házat mi örököljük, melyet anyám aztán bérbe adott, és ebből is származott bevétele. A nagyi nem akarta, de én felszólítottam anyámat, hogy adja meg az adósságát, vagyis azt a pénzt, amelyet éveken át titokban vett el tőlem, és azt is hozzátettem, hogy beperelem, ha nem fizet. Három hónapja, hogy jelentkezett egy ügyvéd, anyám 30 000 eurót tett le nála azzal, hogy juttassa el hozzám. Nem tudom, az összeg sok vagy kevés-e, de annyi biztos, hogy ez sem tudja semmissé tenni a csalódást, melyet okozott. Ebben a ronda történetben csak az a jó, hogy a kapott összegből talán el tudok indítani egy kis magánvállalkozást, mely — ha sikerül — anyagi biztonságot nyújt majd. Istenem, mennyire másként alakulhatott volna minden, ha anyám nem ennyire pénzéhes.