Az UNESCO és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1996-ban fogadta el a pedagógusjogokról szóló, 150 paragrafusból álló határozatot. Magyarországon 1952. június 7-8-án ünnepelték először ezt a napot, s ez alkalomból adták át a kiváló tanítói és tanári okleveleket az ország legjobb pedagógusainak. A pedagógusnapot 1950-től kezdve minden év június első vasárnapján ünnepli a világ, amikor a diákok felköszöntik tanáraikat, megköszönve az elmúlt évi munkájukat, fáradozásaikat. A magyar minisztertanács 1951-ben hozta meg a rendeletet arról, hogy a pedagógiában dolgozók elismeréseként pedagógusnapot tartsanak június első vasárnapján. 1952-ben, a pedagógusnap első megünneplésekor adták át először a legkiválóbb tanároknak a különböző okleveleket, elismervényeket. A pedagógusnapi ünnepségek ma már jelentősen háttérbe szorultak, általában a gyerekek készülnek kisebb ünnepséggel a pedagógusnapra. A nálunk is meghonosodott ünnep alkalmával tanárainkat, tanítóinkat arról kérdeztük a héten, hogy a tanári, tanítói pályára szakmaként vagy hivatásként tekintenek-e.
BÉRES Zoltán, a szabadkai Lazar Nešić Vegyészeti-Technológiai Középiskola és a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium matematikatanára:
- Minden tanár másképpen éli meg a tanári mivoltát. Nem hiszem, hogy egységes válasz adható a kérdésre. Számomra a tanítás (ebben rejtve benne van a nevelés is) egy örök egyensúlyozás az engedékenység és a szigor, a humor és a komolyság, a hasznosság és a szépség, a felfedeztetés és az ismeretközlés között. A tanítás a saját magunkhoz intézett ''nagy” kérdésekre adott válaszok mindennapi újrafogalmazása. Embert nevelni, tanítani a legértelmesebb tevékenység - és néha a leghaszontalanabbnak tűnő is.
MIKLÓS Erzsébet tiszaszentmiklósi nyugalmazott tanítónő:
- Nekem a gyermekkori vágyam teljesült azzal, hogy a szabadkai Tanítóképzőbe iratkoztam. A szüleim, főleg az apám, nagyon ellenezték, hogy tanító legyek, ezért akaratom ellenére a kereskedelmibe kellett iratkoznom. Itt nem találtam fel magam, és átiratkoztam a Gimnázium 5. osztályába. 1947-ben a gimnazistáknak a képző igazgatója, Szűcs Vilmos tanár úr szép előadást tartott a Népkörben és meggyőzött bennünket, hogy iratkozzunk át a Tanítóképzőbe. Elismerték a gimnázium 5. osztályát, így minden akadály nélkül beiratkozhattunk a képző 2. osztályába. Ez döntő fordulat volt az életemben. 1950-ben érettségiztem, és tanító-gyakornokként kerültem ide Tiszaszentmiklósra, ahol ma is élek. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy az 50-es évek generációja a nemzet napszámosa volt. Nekünk az iskolai munka mellett társadalmi, politikai munkát is vállalnunk kellett, ez minden pedagógus erkölcsi kötelezettsége volt. Én a munkámat hivatásszerűen végeztem, most is előttem látom a hitvány ruhácskákba öltöztetett diákjaimat, akik palatáblával, palavesszővel, vászontarisznyával jöttek az osztályba. A gyerekeknek még könyvük sem volt, a magam szerkesztette és táblára írt szöveget olvasgatták, de megtanultak olvasni. A tanterem ablakában muskátli virított, amit a kislányok gondoztak. Amikor pár éve Ópusztaszeren jártam és az Etnoparkban megláttam a régi típusú osztálytermet a muskátlis ablakokkal, összeszorult a szívem, és legszívesebben ottmaradtam volna. Talán azért, mert az ifjúságomat idézte fel bennem, de lelki szemeim előtt láttam az ártatlan, csillogó szemű kis nebulókat is. 1980-ban mentem nyugdíjba, s azóta rettenetesen sokat változott nemcsak a világ, hanem az oktatás módja is. Akkor még a gyerekek tudtak játszani egymással, barátkoztak és felnéztek a tanítójukra. Ma is tudnak a gyerekek sok mindent, hiszen állandóan a számítógép és a televízió előtt ülnek, de a tanáraikat nem tisztelik, sőt más felnőtteket sem. Ez nagy általánosságban így van, valahogy kimarad az életükből a barátkozás, a maguk szervezte játék. A mai gyerekek sokkal agresszívabbak, gyűlölködőbbek, nem olyan előzékenyek, mint a 40-50 évvel ezelőttiek, hiányzik belőlük a mások iránti szeretet, tisztelet, megbecsülés. Önzővé váltak. Sok pedagógus csak szakmaként kezeli az oktatást, a nevelés, a figyelmeztetés sok esetben elmarad. Igaz, vannak kivételek is, de kevés és ritka, mint a fehér holló. Mivel a sportpálya mellett lakom, sportnap alkalmával tele van az udvarom különféle csomagolóanyagokkal, amit a gyerekek dobálnak el. Látszik rajtuk a nemtörődömség, a nagyképűség. Azt hiszem, véleményemmel sok idős, nyugdíjas pedagógus is egyetért.
NAGY VARJAS Árpád, a szabadkai Lazar Nešić Vegyészeti-Technológiai Középiskola tornatanára:
- Véleményem szerint egyértelműen hivatás, habár sokan szakmaként tekintenek rá. Nemcsak a munkahelyemen vagyok tanár, hanem azon kívül is, s ennek meg kell mutatkoznia több mindenben, többek között a viselkedésben is. Sajnos, sokan elfelejtik ezt, és egyes esetekben kivetkőznek magukból. Egy tanár példaképként szolgál az ifjúság számára, s ha kedvezőtlen szituációban látják a diákok, akkor esetleg azt gondolják, hogy ezt a példát kell követni. Felelőtlen viselkedéssel a tanár rengeteget árthat az ifjúságnak, hiszen fő feladatunk az ifjúság nevelése, oktatása, sínre tétele, s ezt a munkát nem lehet csak az iskola keretei közé szorítani. Ezért állítom, hogy a pedagógusnak hivatása van. A tanár is ember, s elmehet olyan szórakozóhelyre, ahol a diákjai is ott vannak, de ott a tanárnak megfelelő módon kell viselkednie, nem ihatja részegre magát, nem drogozhat, nem füvezhet. Ha a diák ezt látná, akkor az órán sem tisztelné a pedagógusát. Ha a diák olyan társaságban van, ahol isznak és dohányoznak, s én is ugyanezt tenném, akkor én őt nem tudnám kihúzni a rossz társaságból, hiszen valahol én is ugyanott lennék. Amennyiben alkoholt fogyasztanék és dohányoznék, akkor hiába beszélnék a tanulóknak e dolgok káros hatásáról, nem hallgatnának rám.
TÓTH András palicsi gazdálkodó, szülő:
- Egyértelműen hivatásként kellene a pedagógusoknak tekinteniük a munkájukra, hiszen ők a nap huszonnégy órájában, az évnek mind a háromszázhatvanöt napján pedagógusok. A gyerekek nevelésére, oktatására esküdtek fel, s a hivatásukat nemcsak az oktatási intézményekben, hanem az utcán, a szórakozóhelyen, a sportpályán is gyakorolniuk kell. Persze, nem minden tanár tartja magát ehhez, van, aki az iskola kapuján kilépve elfelejti, mi is valójában a fő feladata.