A soknullás dinárok idején, ahogyan mondták: a pénzegység boszorkánytáncának idején mentem el nyiratkozni a Fecske utcában munkálkodó nyírómesterhez. Igaz, volt a házunk táján is borbélyműhely, de a lakóépületünk előtt összeverődött nyugdíjasok egyike fölkérdezett:
- Szomszéd úr, maga hova jár kobakszépítésre?
- Hát... egyelőre a párom nyírja le a fölös hajtincseket.
- No de ő mégsem borbély - jegyezték meg a tébláboló atyafik.
S ekkor érkezett oda Branko úr, aki a Fecske utcai nyírómestertől érkezett meg szépen kiadjusztált hajzatával. Nyomban rábeszélt, hogy olcsó pénzért az én kobakomon lévő hajszálakat is csudálatosan rendbe teszi. S még hozzátette:
- Tudja, magyar ember...
- Magyar, nem magyar, nem az számít - legyintettem. - Engem tíz kerek esztendőn át a Petar nevezetű borbély nyírt.
Elmentem a nyírómesterhez, s azóta havonta egyszer eljárok hozzá, sőt később már nem egy barátomnak ajánlottam a mester munkáját. Ezért egyszer, hiába tiltakoztam, ingyér nyírt meg.
Mondjam azt, hogy ,,varázsuk volt az ottani nyiratkozásoknak?
Éppen úgy, mint kislegény koromban a szülőhelyi Tóth bácsinál, ahol először szőrtelenítették állam?... Ott aztán vasárnap reggeltől a déli harangszóig vártak sorukra a borostásállúak, sok-sok mindenről hallhattam. S ez történt a Fecske utcában is, ott is beindultak a mesék kikapós menyecskékről, a piaci árakról, a politikáról, ami a rendszer pocskondiázásává fajult. Ám a mester ilyenkor rájuk szólt:
- Elég, a falnak is füle van!
A társaság vegyes volt. A sorukra várók között volt bosnyák, montenegrói, levitézlett belügyes, néhány menekült, egy-két magyar, de tót atyafi is.
Mondhatom, békésen, csaknem együtt érzően - tarolt a nagy infláció - mondtuk a magunkét. A rendszer ócsárlását.
Múltak az évek, letudtuk az inflációt, a mester némileg emelte a szolgáltatás árát, de még mindig megfelelő volt a nyugdíjas csapatnak. Meg aztán mintha összeszoktunk volna az elmúlt évek alatt. Mert amikor egyikkel-másikkal találkoztam a piacon, széles mosollyal köszöntöttek, kérdezve, hogy:
- Mikor megy a Pistához nyiratkozni? Mert én a nyugdíj faszolása után holnap már soromra várok!
Emlékszem, oda járt a nyugalmazott őrnagy. Nagy tiszteletnek örvendett, szívesen hallgatták meséit a seregbeli dolgairól. Igaz, ő amolyan hadtápbeli tisztként érte el a magas rangot, tán fegyvert sem hordott, de szorgalmasan letette a ranghoz szolgáló vizsgákat. A nagy öreggel volt aztán vita is. Olyasmi, hogy hát Tito idejében... Ő erre rákérdezett:
- Maga ugyebár Németországban volt vendégmunkás?
- Bizony, tizennyolc évig.
- És ki engedte oda magát?
- Hát...
- Tito, ugyebár? Onnan hozta haza a márkákat, épített házat... Tudja, azért én se voltam igazi kommünár, ahogyan mondják, de hát akkor...
Ekkor közbeszól a volt kábelgyári dolgozó:
- Én sem, de volt vásárlási kölcsön, mehettek a gyerekeim Triesztbe bevásárolni, no meg át Szegedre. Voltam én is egyszer, van annak már harmincöt éve, amikor olyan paprikást ettem a birkacsárdában, hogy... No meg a piacon a kilóra mért rizses hurkát.
No, így a hatvan éven felüliek meg a már nyolcvanon túli volt tiszt. Nem volt torzsalkodás, csak emlékezés a ,,régi, szép időkre', vagyis amikor még fiataloknak vallották magukat.
A minap rápillantottam a falinaptárra. - Hű - mondtam magam elé -, ideje elmenni nyiratkozni. Hiszen már ötödik hete, hogy ott jártam.
Nem kellett megnyomni a csöngőt, félig nyitva volt a kiskapu. Bodri, a mélyfekete kutya jött felém szaglászva-farkcsóválva, s aztán a mester felesége örömteli mosollyal:
- Jaj, maga az! Már vártuk, azt hittük, valami baja támadt, hiszen letelt az idő, a négy hét! - mondta szerbül.
Mert a mester felesége szerb asszonyság, aki ,,nagy politikus', aki kijárt tüntetni az újvidéki nagytemplom előtti térre. Tüntetni az általa megvetett Vozsd ellen. Ő nemcsak a magyar férjét szereti, hanem tiszteli a másságot, s persze a magyarokat is. Egyszer elmesélte, hogy kislány korában a szomszéd magyar néni tanította meg meszelni, aki olyan szépen húzta el a ház elejét, hogy... S valahol Magyarországon rokonai vannak, tán Budakalászon, ahol mindig jól érezte magát. Sőt, a háborús időkben egyre mondogatta, átmenne lakni. S ezt nemegyszer hangoztatta a sorukra váró vendégek előtt is, szidva a szocnáci rendszert. Nos, tán egyesek ezt emlékezetükbe vésték! S ennek lett bizonyos következménye. Végül is erről szól a címben jelzett panasz, átokmondás.
Beültem a borbélyszékbe. Nem kellett a soromra várnom. Rajtam kívül nem volt sorára váró.
- Mester - szólaltam meg -, miféle szélcsend ez a nyugdíjosztás után?
- Hát... - csattogtatta a fülem mellett az ollót -, mára már más a menet.
- Miféle menet?
- Tudja maga is, hogy ki győzött a városban a polgármesteri választásokon, kit ültettek a bársonyszékbe.
- Hogyne tudnám. A Hágában bekasztlizott, kvázi csetnikvajdának a nagyasszonyát.
- Na látja! Amióta becserkészték abba a fotelba, nem jönnek hozzám nyiratkozni! A magyarhoz, akinek azonban szerb a felesége.
- Ugyan már! Maga képzelődik! - hárítottam el a dolgot.
- Pedig bizony így van, én csak tudom, régi motoros vagyok már...
- Mégis honnan veszi ezt?
- Nézze, szépszerivel voltak itt olyan kuncsaftok is, akik neki szurkoltak. Bizonyára annak idején nem dicsekedtek vele, hogy radikálisok. Ők, akik éveken át hozzám jártak szépítkezni. S most?! Már nem csöngetnek be, nem zörgetik meg a kaput. Mint mondtam: más a menet.
Csattogott a borbélyolló a fülem mellett, aztán halkan fölzúgott a nyakam környékén a villanynyíró. Szálltak a rám terített lepelre az őszülő hajszálak. Magamban igyekeztem megemészteni a dolgot. Nagyokat hallgattunk, s amikor fölálltam a székből, elővettem a bugyellárist, a mester szinte belekiáltotta a világba:
- Mikor lesz ennek már vége?! Még néhány hidegnap, még egy bombázás?! A fene enné meg azokat, akik egymás ellen uszítják a népeket... Azt mondom, ezeknek méregnyállal teljen meg a szájuk! Mert mi békében, egymás mellett akarunk élni. Legyen átkozott az, aki cigányt, ruszint, magyart össze akar veszíteni... Hát nem voltunk meg békességben ez idáig? Valamit akarnak, de ők sem tudják, mit. Vagyis tudják: a radikális hatalmat.
Jócskán lesújtva távoztam a nyírómestertől. Felesége kísért ki a kiskapuig. Ő is mondott még egyet s mást, szokása szerint, a falfirkákkal, a más nemzetiségiek riasztásával kapcsolatban. Emlegette az újvidéki Telepen megöléssel fenyegetetteket.
Négy hét múlva, ha még élek, újra elmegyek hozzájuk. Abban a reményben, hogy tán mégis összeverődik a régi gárda.