A könyvbemutatón a könyv írója, Takarics Róbert, a szerkesztője, Jasmina Jovančić Vidaković, Silling Léda néprajzkutató, a Szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet konzervátora és Szalma Viktória, az intézmény igazgatónője, a kötet műszaki szerkesztője is részt vett, a közönség soraiban pedig ott ült Larisa Ivanković is, aki a képeskönyvet illusztrálta. Az est moderátora Miroslav Jovančić, a Szabadkai Kortárs Galéria kurátora volt, aki a bevezetőben mesélt egy kicsit magáról a Raichle-palotáról. Kiemelte, sokat írtak és beszéltek róla a 120 év során, sok minden történt az épületben, mely családi háznak készült, de csak egy rövid ideig volt ez a szerepe, utána elég turbulens és változékony volt a sorsa egészen a ’60-as évekig, amikor is először a Városi Múzeum kapott otthont benne, közvetlenül ezután pedig beköltözött a hajdani Szabadkai Képzőművészeti Találkozó, mely kortárs képzőművészettel, múzeumpedagógiával foglalkozott, s egy kiemelt képzőművészeti központnak számított, ahogyan maga Szabadka városa is. „Egy kicsit tehát itt is írták a volt Jugoszlávia képzőművészeti történetét” — mondta Jovančić. Írtak, beszéltek tehát erről az épületről sokan, művészettörténészek, képzőművészek, számtalan írás különböző szemszögből értelmezte ezt a csodálatos épületet, de először történik meg az, hogy gyermekekhez szóló képeskönyv születik, mely egyúttal ismertető szerepet is betölt.

Jasmina Jovančić Vidaković az ötletről és a kivitelezésről beszélt, számára nagy élmény és még nagyobb kihívás volt ez a munka, hiszen hasonlót korábban nem csinált, de anyaként és tanárként ismeri a gyermeki lelket, gondolkodást, ami sokat segített ebben.

— Amikor egy pályázatot épülettel kapcsolatban írnak ki, általában csak restaurációra lehet pályázni, most azonban promócióra is elkülönítettek egy részt. Tehát olyan programra vagy megjelenésre is lehetett jelentkezni, amely által az épületről magáról beszélünk a közönségnek, a látogatóknak. Ekkor merült fel az ötlet, hogy legyen ez egy gyermekeknek szóló képeskönyv. Aztán jöttek a kérdések, hogy jó, de ki írja meg ezt a könyvet, és milyen szemszögből. Nekem az volt az ötletem, hogy beszéljen maga a palota, az épület, mesélje el ő, hogy ki építette, s mi minden történt vele és benne. A kikindai múzeum egyik kollégájával beszélgettem, hogy kit ajánlanak írónak, s ő rögtön Takarics Róbert nevét mondta, aki azonnal rábólintott a felkérésre, aztán összeültünk a kurátorokkal, az illusztrátorral, az igazgatónővel, tehát az egész csapat, és elindult a fejtörés. Ez a mostani történet Róbert ötlete volt, ő ajánlotta, hogy meséljen inkább Ilma, Raichle Ferenc legidősebb lánya, vezessen körbe bennünket a Babaházukban ő és a kishúga, Nóra. Ez az egyik szál, a másikat a kurátori csapat írta, és történelmi szempontból világítja meg és magyarázza el azt, amiről Ilma mesél.

Egy gyermekeknek szóló könyvet egészen máshogyan kell tördelni, szerkeszteni, másra kell odafigyelni, mint amikor felnőtteknek készítünk egy kiadványt.

Szalma Viktória, a könyv grafikai szerkesztője (s a kortárs galéria igazgatónője) számára a grafikai szerkesztés egy nagyon izgalmas terület, tele kihívásokkal. Az az érdekes benne, hogy meghatározott keretek között kell kreatívnak lenni, és létrehozni valamit, ami szemet gyönyörködtet, funkcionális, és betölti azt a szerepet, amelyre szánták.

— Ezen belül a gyerekkönyv, gyerekillusztráció külön terület, hiszen számukra a vizuális élmények különösen fontosak. Amikor a gyerekeknek készítünk könyvet, más szempontokat kell figyelembe venni. Például más betűtípust használunk, nagyobb méretet. Az illusztráció pedig meghatározó szerepet tölt be. A mi könyvünk esetében két célközönség is van, de az illusztrációk elsődlegesen gyerekek számára készültek, a gyermeki világot közelítik meg. Az illusztráció feladata, azon túl, hogy szemlélteti a történetet, az is, hogy egy új jelentésréteggel ruházza fel. Az olvasni még nem tudó gyerekeknek felolvassák a történetet, utána azonban, önállóan lapozgatva a könyvet, a képek által újra átélik, fel tudják idézni. Gábor Emese gyerekillusztrációkról szóló tanulmányában fogalmazta meg, hogy a jól sikerült képek olyanok, mint egy kapu: megnyitják a gyermek mélytudati rétegeit, szárnyakat növesztenek a kicsinek. S amikor sikerül kinyitni ezeket a kapukat, illetve kinöveszteni az új szárnyakat, a kép gyengéden elengedi a gyerekeket, hogy a friss szárnyakon szárnyaljanak tovább képzeletük által. A belső képek innentől saját élményeikké válnak, a mesét nemcsak hallják, látják, hanem át is érzik. A cél az, hogy ezek a belső képek megnyugtatóak legyenek, jó hangulatot teremtsenek. Ebben a folyamatban a színezésnek is megkerülhetetlen szerep jut. A színek ugyanis érzelmi hatást keltenek, gyermekeknél, felnőtteknél egyaránt. A szülőknek nagy felelősségük van abban, hogy milyen könyveket választanak a gyermekeik számára. A jó illusztráció segít új szárnyakat növeszteni, a rossz pedig még a meglevőt is levágja. A mi kiadványunk bizonyosan megnyitja azt a fontos kis kaput, bátran ajánlom mindenkinek — mondta Szalma Viktória.

Silling Léda egy személyes történettel indította mondandóját: elmesélte, hogy miután megkapta a könyvet, és otthon olvasgatta, mellételepedett a kilencéves lánya, s megkérdezte, mit olvas, így hát végig is lapozták, majd megjegyezte, milyen jó az a fenti rész, ahol a medence van (Ilma ott arról mesél, hogy a tetőablakon át visszatükröződő kék égbolt volt az ő kis tavuk, babáikkal abban fürdőztek), tehát őt már beszippantotta, ami jó jel, és számára is fontos volt.

— A könyv olvasása után el kellett neki mesélni, hogy az építője ugyanúgy Apatinban született, mint az anyja, azaz én, s meg kellett neki mutatni a városban található Raichle Ferenc-táblát is. Szóval amellett, hogy a könyv műemléki szempontból is többet mond, mint a száraz leírások, szülőnek, kisgyereknek is többet ad. Ez egy jó irány. Mi próbálkoztunk a műemlékvédelmi intézetben nyitni a gyerekek és a nagyközönség felé, s megismertetni velük a műemlékeket, de ennyire jól és ilyen holisztikus nézőpontból, gyerekek számára is fogyasztható módon még nem sikerült. Nagy taps jár érte Róbertnek is, aki egy ilyen apró részletet vett elő, hogy a két Raichle lány mivel tud többet mondani az épületről, mint egy leírás, igazán jó ötlet volt. Ez egy új és nagyszerű megoldás, melyet nem kellene abbahagyni, hiszen vannak még Szabadkán Raichle-épületek, készülhetne ebből egy sorozat is — javasolta Léda az alkotóknak.

Takarics Róbert saját szemszögéből mesélte el röviden a történteket.

— 2023 nyarán felkértek, hogy írjak egy képes gyerekkönyvet a Raichle-palotáról. Én ismertem a palotát, de csak kívülről, bent még sohasem jártam. A másik kérdésem az volt, hogy miért éppen én kerültem képbe. (Mosolyog.) Az első találkozón Jasmina elmondta, mire gondolt, azazhogy beszéljen az épület, maga a palota. Visszamentem Zentára, s napokig egy sort sem írtam, de aztán eszembe jutott egy Miroslav Antić-mondat: Mora da su se mnogo voleli, azaz Biztos nagyon szerették egymást. S ekkor megvilágosodtam. Raichle nagyon szerette a lányait, és szerintem ezt a palotát is nekik építette. Nekem is két lányom van, úgyhogy eldöntöttem, átviszem a könyvbe az én szeretetemet is a lányaim iránt, és Raichle Ferenc legidősebb lánya lesz a mesélő. Kiderítettem, hogy Ferencnek négy gyermeke volt, de az egyikük nagyon korán meghalt. A könyvben szereplő illusztrációkon ott vannak a lányok: Ilma, aki hatéves, Nóra, aki kétéves, de ott egy madár is, ezzel szimbolizáltuk a nyolc hónapos korában elhunyt kistestvért. A negyedik gyermek pedig Erna, aki 1906-ban született, itt a palotában. Nehéz volt számomra az a jelenet az életükből, amikor a család végleg elhagyja az otthonát.

A könyvbemutató felolvasással ért véget, majd egy-egy pohár ünnepillatú forralt bor várt a vendégekre. A jubileumi év kapcsán további eseményeket is terveznek, minden hónapban történik majd valami, ami ehhez a kerek évszámhoz kapcsolódik, érdemes lesz figyelni a kortárs galéria programjait.