* Különleges műterem ez, amelyben dolgozol — a valamikori belgrádi téglagyár épülete. Miért ezt választottad alkotóközegedül?
— Egy éve bérelem ezt a helyiséget, mivel nagy elemekkel dolgozom, és a munkámhoz térre van szükségem. Az előző műtermem kicsi volt, ezért több darabból kellett elkészítenem a szobraimat, ki kellett vinnem őket az udvarra, ott összeraknom, feltennem a teherautóra... Most sokkal egyszerűbb, mert itt bejöhet a teherautó a műhelyembe. Az itteni hangulat is nagyon megfelel, és a lakásom sincs messze, tehát ideális számomra ez a hely.

* Ez az indusztriális miliő, amelyben alkotsz, a munkáidon is visszaköszön. Mennyire tartod fontosnak a kettő egymásra hatását?
— Fontosnak tartom, mert egyrészt innen szerzem a legtöbb alkatrészt, másrészt ebben a helyiségben érzem magam a legjobban. Amit csinálok, és az, ahogyan csinálom, ebben a közegben valahogy tökéletes harmóniában áll. Ilyen munkát a vele járó zaj és szemét miatt nem végezhetek olyan helyen, ahol emberek élnek. Ebben a régi gyárban senkit nem zavarok.

* Melyek azok a témák, amelyek leginkább vonzanak?
— Az érdeklődésem nagyon szerteágazó, de a szexualitásnak és az erotikának meghatározó jellege van a munkámban — akár a vulgáris határáig is elmegyek. Ez az, ami leginkább érdekel a szobrászatban.

* Mennyire engeded, hogy a különféle társadalmi folyamatok hassanak rád?
— A társadalmi kérdésekkel igyekszem nem foglalkozni. Nem is nagyon barátkozom más művészekkel. Tagja vagyok ugyan az Iparművészek Egyesületének, de nem igazán látom értelmét egy olyan szervezet létezésének, amely száz éve működik, de még semmit nem tett a művészetért. Rengeteg művésznek van jó ötlete, de az idea és az alkotás közötti folyamatban — ami a művészet maga — sokszor elveszik a lényeg. Időpazarlásnak élem meg a filozofálást arról, hogy mit és hogyan lehetne tenni. Nem a tehetséges, hanem a szorgalmas embereket keresem, mert szorgalommal előbb-utóbb mindenkiből jó művész válhat. Számomra többet ér a munka, mint az elképzelés tett nélkül.

* Ezeknek a nagy konstrukcióknak a megépítése, a hegesztés, a nehézfémvágás nem egy konvencionális formája a művészetnek, ugyanakkor ez is egyfajta esztétikát képvisel. Nem tartod ezt ellentmondásosnak?
— Bizonyos értelemben igen, de ez is csak egy eszköze a művészetnek. A fémmel való munka éppen az ellenkezője annak, amit a kerámiával kapcsolatban tanultam az akadémián. Agyaggal nagyon körülményes dolgozni, mert amikor elkészíted a műved, akár tíz napot is várnod kell arra, hogy megszáradjon, azután kiégeted, majd következik a zománcozás. Mindez nagyon kényes munka. Néha egy hónapig dolgozol a műveden, várod, hogy elkészüljön, aztán egy óvatlan pillanatban megreped, eltörik, tehát kárba vész. Folyamatában szeretem látni magát az alkotást, s előre tudni akarom, mikor készül el a szobrom. Ezenkívül a vas technikailag is több mindent megenged, mint az agyag, mivel nem olyan érzékeny, és sokszor jobb effektusokat érhetek el vele.

* A közelmúltban együttműködtél a Prodigy zenekarral. Hogyan sikerült megkapnod ezt a megbízatást?
— Érdekes módon ők találtak meg engem, nekem pedig nagyon jólesett az érdeklődésük. A Prodigy az Exit fesztivál keretében megszervezte a Warrior’s Dance Fesztivált, amelyen a fémnek kiemelt szerep jutott. Ez a rendezvény egy új kezdeményezés, amelynek során a vizualitás már most is nagy hangsúlyt kap, és a jövőben remélhetőleg még nagyobbat kap majd. A zenekar már ismerte a munkáimat, amikor felkeresett, és szabad kezet adott a feladat megvalósításához. Ráhangolódtam a témára, amely a jó és a sötét erők harca volt. Az installációim figyelemre méltó helyet kaptak a nagyszínpad közelében, elég feltűnőek voltak. Az együttműködés a tervek szerint folytatódni is fog.

* Képzőművész szemmel milyennek látod a szerb fővárost?
— Elég nyitott, de más szempontból nagyon rossz itt a helyzet. Nekem például most volt kiállításom a Progres Galériában, amely az egyik legjobbnak számít a Knez Mihailo utcában. Ennek ellenére nekem kellett fizetnem a nyomdaköltséget, a takarítónőt, a portást, és rám hárult a szobrok szállításának a gondja is. Jobb helyeken ez azért nem így működik. A közönség viszont jól fogadott. Mindjárt felkeltette az érdeklődését a felismerés, hogy ez nem az a fajta művészet, amellyel eddig találkozott. Éppen ezért viszonylag gyorsan sikerült kiléptem a névtelenségből — még úgy is, hogy korábban nem forogtam szakmai körökben. Ez aztán a média érdeklődését is maga után vonta. Mindez szép és jó, de az állam támogatása nélkül nagyon nehéz alkotóként fennmaradni. Ha a szerbiai piacon kívánod értékesíteni az alkotásaidat, nagyon jó képzőművésznek kell lenned ahhoz, hogy számításba vegyenek, másrészt pedig nagyon jó menedzsernek, hogy el tudd adni magad. Tőlem ez az utóbbi szerep elég távol áll, és ennek a hátrányát sokszor megérzem. Európában már több helyen — például Magyarországon is — működik az a módszer, hogy az adófizetők az adójuk bizonyos hányadával támogatnak egy-egy kulturális intézményt. Ez egyaránt jó a művészeknek, az államnak és a támogatóknak is. Amikor csak alkalmam nyílik rá, mindig igyekszem rávilágítani a támogatás hiányának a problémájára. A közeljövőben például azt tervezem, hogy az egyik alkotásomat elviszem a hulladékbontóba, és az újságírók jelenlétében eladom ócskavasnak, hogy rámutassak, mennyit ér ma nálunk a művészet. Háromszáz kilogramm vasért kaphatok, mondjuk, hatezer dinárt. Valamilyen szinten persze sajnálni fogom a szobromat, de a tettem most ennél nemesebb célt szolgál. Remélhetőleg valaki majd észbe kap a történtek láttán.

* A külföldi piaccal kapcsolatban milyenek a tapasztalataid, esetleg van-e helye a terveid között?
— Biztos vagyok abban, hogy sokkal jobban tudnék érvényesülni a Nyugaton, de ezzel a lehetőséggel egyelőre nem élnék. Egy ideig még itthon próbálkozom, a Nyugatot pedig meghagyom B-tervnek. A magyarországi és a vajdasági kollégákkal azonban már régóta szeretném felvenni a kapcsolatot. Ezen egyelőre művészvendégek meghívását, kiállítások szervezését értem, de egy művésztelep megalapításának a gondolata is foglalkoztat. Hamarosan kitakarítom az egyik helyiséget, amelyet a kortárs művészetek kiállítóterének szánok. Jó lenne, ha létrejönne valamiféle együttműködés, ha magyarok is jelen lennének ebben a téglagyárban. Egyrészt kíváncsi vagyok rájuk, másrészt érdekelne, hogy ki tudnánk-e találni valami izgalmasat. Ehhez szeretnék új kapcsolatokat teremteni.

Lessen be Kiss Viktor műhelyébe:

ELEMENTS Viktor Kiss by Nemanja Jovanov Nemanja Jovanov on Vimeo.