Néhány évvel ezelőtt, amikor még a törökkanizsai gimnázium padjait koptattam, történelemtanárunk megkért bennünket, kísérjük el ,,Osztojityevó"-ra, a március 15-ei ünnepségre. A tízfős osztályból ketten jelentkeztünk. Elérkezett az ünnepség napja, szombat este autóba ültünk, és mentünk ,,Osztojityevó"-ra. Mivel először jártunk a faluban, nem találtuk úti célunk helyszínét, ezért a lakosoktól kértünk útbaigazítást. Ekkor egy ismeretlen névre lettem figyelmes: Tiszaszentmiklós. Igen, ez a magyar neve annak a szerény falucskának, ahol a magyar nemzeti ünnepségre készülődtek. Tanárunk is, mi is, először hallottuk a falu magyar nevét, és igencsak meglepett bennünket. Hogy lehet az, hogy eddig nem tudtuk a magyar megfelelőjét ,,Osztojityevó"-nak?
Teltek-múltak az évek, és az Újvidéki Televízió ifjúsági műsorában felfigyeltem egy Tiszaszentmiklóson tartandó nyári újságírótábor hirdetésére. Gondoltam, miért ne vehetnék részt benne én is. Így is történt. A táborba számos vajdasági helységből érkeztek fiatalok, akik mind magyarul mondták városaik, falvaik nevét. Milyen jó volt hallani: Nagybecskerek, Torontálvásárhely, és hát persze, Tiszaszentmiklós. Ekkor ismét felötlött bennem a gondolat: miért nem ismerjük és használjuk a magyarlakta helységek szerb nevének magyar megfelelőjét?
A tábor véget ért, és én büszkén meséltem mindenkinek, hogy merre jártam. A hatásra már számítottam; mindenki mereven nézett rám, mivel nem tudták, hol terem az a Tiszaszentmiklós. Sokan azt hitték, Magyarországon van. Sajnos. Így hát fel kellett őket világosítanom, hogy Tiszaszentmiklós egy bánsági falu, és csupán 30 kilométerre helyezkedik el a mi városunktól. ,,Ja, Osztojityevó! Így már tudom. Miért nem így mondtad?” Miért mondtam volna így? Délvidéki magyar emberek vagyunk, akik magyarul beszélgetünk egymással, miért mondanánk szerbül a helységneveket, amikor azoknak van csodaszép magyar megfelelőjük, úgymint Bácskossuthfalva, Torontálvásárhely, és még sorolhatnánk. Sajnos, minden helység magyar nevét én sem tudom, mert nem volt, és nincs kitől hallani. ,,Mi már megszoktuk, hogy Novi Sad, az Novi Sad.” Remek, Vajdaság fővárosát is szerb nevén nevezzük. Hát hova jutunk így? A következő lépés talán már az lesz, hogy az egyre fogyatkozó magyarság a Délvidéken maholnap már az újszülötteknek is szerb nevet ad?
Véleményem szerint nemcsak a délvidéki magyar lakosság lélekszáma van csökkenőben, hanem a magát magyarnak valló és magyarként viselkedő egyéneké is. Utánpótlás nincs. Azok is kevesen vannak, akik ki merik mondani tiszta szívvel, hogy Tiszaszentmilós, anélkül, hogy sokan ferde szemmel néznének rájuk, mondván: ,,Jaj, ne játszd már az eszed ezzel a Tiszaszentmiklóssal! Úgysem tudja senki, mi az.” Ilyesmi is elhangzik ugyanis némelyek szájából. Akkor hogyan tovább?
Némi reménykedésre ad okot az a tény, hogy a délvidéki magyar sajtóban a helységnevek magyar megfelelőjét használják. Ez viszont úgy ér valamit, ha a lakosok is magukévá teszik, és megszokják azok használatát. Őseink iránti tiszteletből, akik a Trianon előtti években még Újvidéken és Nagybecskereken éltek (csak néhányat említve a magyarlakta helységekből), igazán megtehetünk annyit, hogy magyar nevükön nevezzük városainkat és falvainkat. Ha nem, akkor nem csupán a szépen csengő magyar helységnevek vesznek el örökre, hanem mi, délvidéki magyarok is.