Több évben is január első két hetében a kanizsai fürdőben gyógyítottam sajgó porcaimat. Ez abból állt, hogy munkanapokon délelőtt részt vettem az előírt kezeléseken, délután pedig kipihentem az ebéd előtti nyúzások fáradalmait.

A heti öt munkanap meleg vizes, sár- és mágneses kezelése untig elég volt egyszerre, ezért a szombatot meg a vasárnapot pihenőnapnak neveztem ki. Mivel abban az időben nem fagytak be a vizek, lehetőségem nyílt egy kis horgászásra is. Misi komámmal az első hétvégén végigjártuk az ismert vizeket: a Tiszát, az adorjáni Tisza—Palics-csatorna partját, az ártéri kubikokat. A téli pecázás eleve nem garantál teli szákot, de nekünk egyetlen kapásunk sem volt. Az utolsó hétvége szombatján sikerült csalihalakat merítenünk egy parti csurgóban, hiába tűztük azonban horogra a virgonc vörösszárnyúakat, és kínáltuk őket az Adorjáni-tó ragadozó halainak, ismét zsákmány nélkül tértünk haza.

Este eljött látogatóba házigazdánk zentai komája, aki maga is szívesen űzte a „horgászmesterség”-et. Elpanaszoltuk neki balsikereinket, mire ő azonnal biztos fogást helyezett kilátásba, ha másnap vele megyünk a talajvíz-elvezető csatornára. Hittük is, nem is, de mivel ez volt az utolsó nap utolsó lehetősége, elfogadtuk a meghívást, és korán reggel jól felöltözve átkocsikáztunk Zentára. A megbeszélt találkozóhelyről már a koma vezetett bennünket a városszéli mezőgazdasági birtok bejáratáig. Azért csak odáig, mert addig volt műút, onnan már csak gyalogosan tocsoghattunk be a bokáig érő sárban. Ha egyedül megyek, egyszerűen továbbcaplattam volna, eszembe sem jutott ugyanis bevetni a botokat abba a másfél méter széles, térdig érő kanálisba. Pedig ismerősünk szerint ez volt az a bizonyos tuti hely.

Szétváltunk. Én a legközelebbi vízszakaszt néztem ki magamnak, Misi középre ült, útvezetőnk pedig jó ötven méterrel arrébb. A magas partról vetettük be csukás szerelékünket. Láttam, hogy ide nem kell bivalyerős felszerelés, ezért a lehető legkisebb parafa úszókat szereltem fel, és a horogméreten is jócskán csökkentettem. A kishalakat a szemközti part nádcsomói elé ejtettem, majd figyelőállást vettem fel. Ez szó szerint értendő, széket ugyanis nem vittünk a gyalogtúrára. Hasonlóképpen cselekedett két társam is.

Az első fél órát még meglehetősen türelmesen ácsorogtuk végig, de az idő múlásával egyre többet mocorogtunk. Az úszókat csak a keszegjeink ráncigálták, a csukák nem mutattak semmiféle érdeklődést. Meguntam a tétlenséget, és átmentem megnézni, hogy mi újság van Misinél. Mivel neki sem volt kapása, mindketten meglátogattuk a komáját. Azon a vízszakaszon sem volt semmi mozgás, ezért csalódottan visszaindultunk. Amikor házigazdám helyéhez értünk, észrevettük, hogy az egyik botja bólogat, jókora úszóját valami igencsak cibálta volna elfele, de abban a kevés vízben nem volt hova. Én értem elsőnek oda, és némi huzavona után partra tettem az egy kiló körüli csukát. Ezen felbuzdulva visszasiettem árván hagyott szerelékeimhez. Egyetlen úszóm sem volt a helyén, két horogról hiányzott a kishal, a harmadik boton pedig összecsócsálta a keszeget a ragadozóhal.

A csukafogásra a koma ugyancsak odajött Misihez, és amikor visszatért a helyére, neki is kapása volt! Ekkor egyértelművé vált számunkra, hogy a csukák láttak bennünket a magas parton. A gyér napsütésben árnyékunk mozgása elriasztotta a ragadozókat. Miután megosztottuk gyanúnkat egymással, mindhárman hátrébb húzódtunk. Ettől kezdve aztán rendre kóstolgatni kezdték a célhalak a csalijainkat, minek eredményeként a koma és én három-három kisebb csukát fogtunk, Misi pedig az első legnagyobb mellé még egy szerényebbet is. Végül is a több napos „kapástalanság” után két óra alatt nyolcat kifogtunk a figyelmes, éber halakból.

Ha valaki távolról nézte volna ténykedésünket, igencsak elcsodálkozott volna a három kúszva figyelő, nyomkereső zentai indián láttán. Lehet, hogy röhejesek voltunk, de a leckét megtanultuk, és azóta a sekélyebb vizek mellett nemcsak csendben maradunk, hanem az árnyékunkat is hátrébb küldjük.