A tízévnyi noszogatás vége

Szerbia és Pristina 2013-ban kezdett el tárgyalni. Sajnos már a start idején tizenhárom évet vesztettek, és akkoriban a szabadságharcosból politikussá avanzsált Hashim Thaçi (aki azért tanult némi társadalomtudományt Svájcban) nem volt egy súlycsoportban a diplomáciából felkészült Ivica Dačićtyal, aki a jobb tárgyalási taktikával jobb eredményeket ért el. A szerb diplomácia leiskolázta a koszovói tárgyaló feleket, és kialakította azt a tárgyalási pozíciót, amely semmiben nem engedett az albánoknak, egy dologban azonban az albánok áttörést értek el. Szerződéseket írtak alá, és ezeknek a Szerbia általi elfogadása azt jelentette, hogy elismerte a másik szerződő felet, azaz implicit módon, a koszovói szerbek jogait védve, elismerte Koszovót. És minden olyan hivatkozás, amely a Szerb Községek Közösségének létrejöttét szorgalmazza, egyúttal implicit módon Koszovó elismerése is.

Ezután sokáig nem történt semmi lényeges, Catherine Ashton, Federica Mogherini, Miroslav Lajčák nem tudtak tovább haladni, hiába kértek, szorgalmaztak, óhajtottak bármit. A megbeszélések már évek óta megfeneklettek, és ekkor jött Josep Borrell, aki katalánként és kisebbségiként egy spanyol pártban csinált karriert. Több kormányban vállalt szerepet, és talán a legfontosabb az, hogy külügyminiszter is volt. Egyszóval Borrell nem egy megvezethető közvetítő. Nem biztos, hogy az ő fejéből pattant ki, de az ohridi találkozó után más szabályok lettek érvényesek. Az új szabályokat a tárgyaló felek sejthették a február 27-ei találkozásukkor Borrell-lel, ahol valamilyen szóbeli megállapodás is született, melyet azért mindenesetre lejegyzett valaki. Az új kulcsszó az implementáció lett. Kurti már februárban alá akarta írni a dokumentumot, noha immár nem kell senkinek semmit aláírnia ahhoz, hogy jogilag kötelező legyen a dokumentum, hiszen erről tárgyaltak február végén. Az EU a német—francia tervből 11 pontot csinált, ehhez csatolva fogadták el a függelékeket Ohridban, így a terv és a függelékek egy több elemből álló csomag lett.

Észak-Macedónia egyébként egy balkáni „bezzeg” állam. 2001-ben még dörögtek a fegyverek, ma már az albán a második hivatalos nyelv, és a kormánynak van albán tagja is, a nevét is megváltoztatta, hivatalosan tehát a Macedón Volt Jugoszláv Köztársaságból Észak-Macedónia lett, ezenkívül benne van a NATO-ban, miközben mindenki azt kérdezi, hogy az EU miért nem honorálja Szkopje eredményeit.

A lényeg az, hogy az EU elengedte Szerbia és Koszovó kezét, többé nem kér, óhajt, hanem azt jelezte, hogy a pontok és a függelékek jogilag kötelező erejű okmány, akár aláírják, akár nem. És ha jót akarnak, siessenek. A menetrend ötlete mellett Kurti kardoskodott az utóbbi időben, de nem hiszem, hogy ilyet akart, a mosolya nem volt őszinte. Kihasználta azt a propagandalehetőséget, hogy a szerb elnök fél aláírni bármit is, és ezzel nyomást gyakorolt rá. Vučić hatalmas megkönnyebbülést érzett a tárgyalások után, hiszen nem kellett semmit aláírnia, és ebben az eufóriában előjött rossz, nem államférfihoz méltó természete, az, hogy az újságírókkal dölyfösen, lenéző stílusban beszélt. Többször elővette az „ajde sine reci” (no, mondd, kisfiam) fordulatot, és a sajtótájékoztatót úgy fejezte be, hogy „ajd’ zdravo” (no, sziasztok).

Az aláírás elmaradásával Kurtit látszólag kicselezte, mivel Kurti nagyon keményen követelte, hogy írják alá a szerződést. Még Gabriel Escobar is megjelent, vélhetően azért, hogy megtörjék a keményfejű Kurtit. Ám Vučić nyitott kapukat döngetett, a szerződés alá nem írása csak belpolitikailag használható. Valójában ennek ellenére az európai útiterv jogilag kötelező érvényű.

A nemzetközi diplomácia másik zseniális ötlete volt, hogy Ohrid után a feleket külön-külön fogják értékelni. Vagyis Koszovónak nem lesz szüksége arra, hogy Szerbiával egyezkedjen a pontok végrehajtásában, akár Szerbia ellenkezésének dacára is felvehetik nemzetközi szervezetekbe, ehhez „csak” eredményeket kell bemutatnia.

Nincs győztes, csak feladatok

Ohridtól kezdve tehát Szerbia és Koszovó/Pristina nem közösen tárgyalva utazik az EU-ba. Akinek fontos az EU 35 pontja, melyben az is benne van, hogy a felek harmonizálják a jogrendszerüket az EU-val, és pénzügyi segítséget is kapnak, az majd siet. Majd eldönti az egyik meg a másik fél is, milyen tempót akar, ebben csak saját vörös vonalaik akadályozzák őket. A szerb fél fontos követelése, hogy találják meg azt a több mint 2000 embert, akit eltűntnek nyilvánítottak. Ám az albán fél ebbe is belemehet, hiszen ők már 2014-ben 13 000 albán áldozatról beszéltek, és ennek a kérdésnek a felvetése ismét előhozhatja ezt a számot és az arányt.

A szerb fél sikere, hogy a szerb kisebbség jogokat kap. Ez is azonban kétélű kard, hiszen a szerb községek, leszámítva az északi négyet, szanaszét vannak Koszovóban, úgyhogy az érdekérvényesítés speciális módját kell kitalálni, és mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. Kurti pedig olyan biztosítékot is kapott, hogy nem alakul ki Koszovón belül egy olyan szövetség, amely akadályozná az egész működést (mint a Republika Srpska Boszniában). Ezért is mondják az elfogadott okmányban, hogy a szerb közösségek „speciális” és „megfelelő” kisebbségi jogokat fognak kapni. Okos diplomáciával és rugalmassággal az albán fél ezt a feladatot is teljesítheti. Az EU-javaslat 7. pontja bebetonozta a Szerb Ortodox Egyház helyzetét Koszovóban, ez kétségtelen szerb siker. A tervek teljesülését a két ország küldöttsége közösen fogja vizsgálni az európai vezetés alatt. Ennek a testületnek már az ohridi megállapodás után 30 nappal, vagyis áprilisban létre kell jönnie. Tehát az óra nagyon gyorsan ketyeg.

A feladatok nem teljesítése büntetéssel jár, jelentette ki Borrell, noha egyelőre még nem ezen van a hangsúly, de ha kell, akkor az EU-nak és az USA-nak is vannak eszközei, „és nem félnek őket használni”.

A pénzfegyver

A koszovói rendezésben az EU a pénzfegyvert is beveti, és biztosak lehetünk abban, hogy az USA még inkább. Az USA a szövetségesét, Koszovót a leghatározottabban sürgeti, hogy fogadja el a Szerb Községek Közösségének létrehozását. (Az USA esetében sokszor nem tudni, mi a jó: ha szövetséges, vagy ha semleges.) Mindenesetre az USA, mint hanyatló hatalom, van elég erős ahhoz, hogy kipréselje Koszovóból a koszovói szerbek „megfelelő szintű” autonómiáját. Közben Észak-Koszovón tovább épülhetnek a határőrállomások.

Az EU most még a lágy pénzfegyvert veti be, azaz 150 napon belül donációs (adománygyűjtő) konferenciát rendez, ám az összegyűjtött pénz csak a teljes implementáció után jár. Nem mindegy, hogy ezen Szerbia mennyit kap. Elsősorban nekünk, szerbiai polgároknak nem mindegy, de ha Szerbia csak a vörös vonalairól beszél, nem jók a kilátások. Az EU-ban egyébként is számonkérik, hogy ha Szerbia az EU felé akar haladni, akkor miért nem vezeti be a szankciókat Oroszországgal szemben. Persze tudjuk, hogy miért nem, hiszen az érzelmek mellett a gáz érkezése sem mellékes szempont. Ezt valamilyen diszkrét csatornán az EU-val is el kellene fogadtatni.

Az EU-nak Ohrid után szinte már semmi dolga, a megállapodás szövegében az is szerepel, hogy a felek olyan sorrendben vezetik be, azaz implementálják (ez az új varázsszó) az egyes pontokat, amilyen sorrendben akarják, az a lényeg, hogy a végén mind be legyen vezetve. Nem beszélt tehát a levegőbe a szerb elnök, amikor azt mondta egy nappal az euforikus sajtótájékoztató után, hogy csak most kezdődik a neheze. A megállapodást részletesen végigolvasva az a következtetés, hogy mindkét félnek sok, tabuként kezelt dolgot kell megoldania.

Én kíváncsi vagyok, és szeretném látni, ahogy a két fél „gyümölcsöző közös” (az EU dokumentumában szerepel ez így) projektumokban gondolkodik. Az EU-s dokumentum 1. pontja mindjárt a jószomszédi viszonyokról beszél, de hogyan lehet Szerbia bármilyen szomszédja Koszovónak, ha nem ismeri el államként? A 2. pontban az ENSZ-okmányra hivatkozva szuverén egyenlőséget emlegetnek.

Azt is jó lenne látni (6. pont), hogy a felek megállapodnak abban, hogy elmélyítik a jövőbeli együttműködést „a gazdaság, a tudomány és a technológia, a közlekedés és az összeköttetés, az igazságügyi és a bűnüldözési kapcsolatok, a posta és a távközlés, az egészségügy, a kultúra, a vallás, a sport, a környezetvédelem, az eltűnt személyek, a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek és más hasonló területeken”. Nem tudom, hogyan fog megvalósulni az EU-s dokumentum 8. pontja sem, hogy Belgrádban koszovói, Pristinában pedig szerbiai képviselet nyíljon. 

Ráadásul a végrehajtási terv ütemtervet is javasol. Azt hiszem, érdekes hónapok elé nézünk. Elképzelhető, hogy ha a felek makacskodnak, bevetik ellenük a kemény pénzfegyvert is, hiszen meg lehet vonni a már létező támogatásokat, le lehet állítani már folyó együttműködéseket, végül pedig a magántőkére is lehet hatni, hogy hol ne ruházzon be, illetve honnan vonja vissza a pénzt. Ebben Szerbia és Koszovó is sokat veszíthet, pontosabban a polgáraik. Az első jelek nem jók, Vučić és Kurti sem látott munkához, hanem belpolitikai manővereket tesznek.

Vučić elnök most nagyon sarokba van szorítva, létezik egy elvakult nemzeti ellenzéke, illetve létezik és szerveződik egy polgári ellenzék. Önmagát pedig a vörös vonalakhoz szorította — nem opció Koszovó elismerése és a nemzetközi szervezetekben való támogatása —, tehát az elnöknek nem nagyon van hova mozdulnia.