Az ezredforduló után még létezett egy szomszédságpolitikai folyamat, mely azt célozta, hogy a környező országok számára vonzóvá tegyék az uniót. A potenciális tagországok pedig igyekeztek a saját jogrendszerüket harmonizálni, az EU követelményeihez igazítani. A világ legboldogabb és leggazdagabb tömbjének számított az unió, bizonyos mutatószámok alapján még ma is az, de a helyzet — a kilátások, a trendek alapján — már korántsem olyan fényes. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a tagjelöltség önmagában semmi különöset nem nyújt, még azt sem, hogy a jelölt valaha is taggá válhatna. A jelenlegi igencsak bonyolult helyzetben jól látható, hogy esetenként valamiféle kicsinyes politikai érdekek alapján lesz valaki tag, nem pedig az érdemei miatt. Törökország előbb nyerte el a tagjelölt státuszt, mint Szerbia, miközben most éppen úgy fest, talán soha nem lesz EU-tag, bármit is tesz a jövőben a jogharmonizáció terén. A regionális középhatalomnak számító ország még 1999 decemberében kapott uniós tagjelölti státuszt. Azután, 2005 októberében megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat. A demokrácia, a jogállamiság és az alapjogok terén a Törökországban tapasztalható folyamatos visszalépés miatt e tárgyalások 2018 júniusa óta megrekedtek. Jelenleg kevesen hisznek abban, hogy valaha is tagja lehet az uniónak, de a dolgok viszonylag gyorsan meg is változhatnak. Az unió dominánsnak tekinthető államaiban kormányválságok bonyolítják a helyzetet, a belső erőviszonyok átrendeződhetnek. De Trump elnök hivatalba lépése is gyökeres változásokat generálhat. A mi életünkre mindez közvetve és közvetlenül is kihatással lesz majd. A nyugat-balkáni térség egészének sorsát befolyásolják majd a fejlemények, melyek alakulására sok esetben az itt élőknek semmilyen ráhatásuk nincs.

A mostani helyzetben a Balkánon a nagyhatalmak és a regionális középhatalmak közül is mindenki a saját érdekeit szeretné érvényesíteni. Megvannak viszont a sajátosságok, a vörös határvonalak, a helyzet időnként még bonyolódik belpolitikai szempontból is. Az EU pedig a folyamatos tétovaságával annyit ért el, hogy az uniós tagság időnként már-már nem is számít olyan vonzó opciónak. A fő okok közé tartozik, hogy egyik ország sem szeretne olyan listát kapni, amelyen a kötelezően végrehajtandó tételek szerepelnek, melyek esetenként a helyi lakosság, illetve a parlament által sem támogatott intézkedéseket sorolják fel. Mindez azt eredményezte, hogy időnként furcsa hatalmi vákuumok keletkeznek, miközben a háttérhatalom is próbálja bizonyos körök érdekeit képviselni. Az oroszok, az amerikaiak, a kínaiak, de még az arabok, illetve a törökök is benyomulnak a hatalmi vákuumba, ami a jövőre nézve talán még inkább bonyolíthatja a helyzetet. Az év vége előtt Ursula von der Leyen Belgrádban azt mondta, Szerbia egyike azon országoknak, amelyek a legközelebb állnak ahhoz, hogy az Európai Unió teljes jogú tagjaivá váljanak. Az Európai Bizottság elnöke azt is hangsúlyozta, hogy az Európai Unió Szerbia első számú kereskedelmi partnere és befektetője, a kapcsolat pedig folyamatosan fejlődik. Azóta azonban — itt is, és ott is — a belpolitikai fejlemények bonyolultabbá váltak, akárcsak a nemzetközi helyzet. Így aztán valóban talán csak akkor lehet tisztábban látni, ha a megválasztott amerikai elnök hivatalba lép, és kiderül, hogy milyen intézkedéseket foganatosít, azok pedig hogyan hatnak majd a nemzetközi helyzet alakulására.

Azok döntését is befolyásolhatják a fejlemények, akik most még azon dilemmáznak, hogy oda menjenek-e lakni. No, nem oda, ahol „tejet kapni”, hanem az EU-ba, annak valamely tagországába. Továbbra is abban bízunk, hogy nem mi megyünk majd oda, hanem „helyben” is megvalósulhat az óhaj.