— Én az életemben mindent a magam erejéből értem el — kezdi sorstörténetét. — Nagyon kevés szabadidőm van, állandóan mozgásban vagyok, valamit mindig csinálok, de elhatároztam, hogy a mai délutánt ennek a beszélgetésnek szentelem, mert szeretném megcáfolni azt a hiedelmet, hogy a szerencse csak úgy egyszerűen az ölünkbe hullik, és megváltoztatja az életünket. Erre jó példa vagyok. Parasztcsaládban, méghozzá csonkában nőttem fel. Hárman voltunk testvérek, volt egy nővérem meg egy öcsém. A szüleim napszámból éltek, mert a közhiedelemmel ellentétben napszámosok ma is vannak. Meg lesznek is, azt hiszem. Nagyon szegények voltunk. Egy szőlősgazda tanyáján a pudár egyszobás, döngölt padlójú cselédlakását kaptuk meg. Lakbérként az anyám hetente kimosta a gazdáék szennyesét, és fényesre vasalva vitte nekik haza. Iskolába indultam, amikor anyám megelégelte a nyomort, és egy délután, amikor apa nem volt otthon, egy spárgából font szatyorba belerakta néhány ruháját, és elment egy 50 km-re levő másik faluba, ahol hamarosan új családot alapított. Sokáig felénk sem nézett. Amikor a nála sokkal idősebb apám beteg lett, akkor jött vissza először. Én akkor nyolcadikos voltam, nővérem pedig — befejezve a nyolc osztályt — a háziasszony és az anya szerepét látta el.

Nem jártam szórakozni, még a falusi kultúrotthon vasárnapi báljaira sem, mert sem pénzem, sem ruhám nem volt ilyesmire. Két farmernadrágom volt, az egyik mindig mosásban. Az elemi iskola befejezése után először én is mentem napszámba apámmal. Megkapva az első heti keresetemet, apával bementem a falu kocsmájába, ahol szombatonként bingót játszottak a felnőttek. A magam pénzéből én is játszottam, és annyi pénzt nyertem, hogy apám megvette a szomszédunkban levő két kapa homokot, és a nevemre íratta. Ekkor kezdődött el a felemelkedésem. Tudja, sokszor elnéztem a falubeli, tehetős gazdák fiait, akik semmivel sem voltak jobbak, okosabbak, mint én. Egyszerűen csak gazdagabbak voltak. Elhatároztam, hogy én sem maradok templom egere. Kanizsán beiratkoztam a mezőgazdasági középiskolába, a mezőgépek karbantartását tanultam. Közben napszámba jártam, ha volt néhány óra szabadidőm. Mire befejeztem a hároméves szakiskolát, addigra volt még három kapa saját földem. A katonaság után megnősültem, és az esküvő után leültem a feleségemmel, és elmondtam neki az álmaimat. Először csak nevetett, de később belátta, hogy mindent komolyan gondoltam.

Én jószerével éjt nappallá téve dolgoztam. Alig öt év alatt volt még tíz hold földünk. Azt meg kell mondanom, hogy szinte görcsösen vigyáztam a pénzre. Lassan felépült a házunk, megszületett a két fiam, miközben én eszelősen gyarapítottam a vagyont. Az égvilágon mindennel foglalkoztam: melegágyi zöldségfélével, gyógynövénytermesztéssel, állattenyésztéssel, de szántóföldi termékekkel is. Megvettem az első számítógépet, lassan megtanultam kezelni, és elkezdtem tanulni mindazt, amit a parasztnak tudnia kell. És gyarapodtunk. Persze volt jó, de nagyon pocsék termőév, és olyan is, hogy a jövedelem egy dinár sem volt, sőt, ráment az évi termés betakarítására a megspórolt kis összeg is. De én fogat összeszorítva csináltam rendületlenül tovább. Megvettük az első traktort, igaz, kéz alól, de a mienk volt, és nem kellett már görnyedve kapálni.

Az idősebb fiam most huszonnyolc éves. Szakmája szerint agronómus, itthon maradt, és dolgozik velem a földeken. Igaz, kisebb hévvel, mint én, de csinálja, mert ő is érzi, hogy ha valamit nagyon akarunk, azt el is érhetjük.

Igen, tudom, hogy nekem a gyermekkori bingónyeremény volt az indulótőke. De ma a gazdasági udvarunkban mezőgépek, személyautók, kibővített családi ház, górék, istállók állnak. Igaz viszont, hogy sosem voltam nyaralni — amikor mások napoznak, én éppen aratok. És soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy ilyen életutat választottam. Ha a fiatalabb fiam is megszerzi az egyetemi oklevelet, ő is kap autót. És annyi pénzt, hogy nyugodtan elmehet társaságba, vagy ahova éppen akar. Büszke vagyok rájuk, jól nevelt, szorgalmas fiatalok, akik megértették az életfelfogásom üzenetét. Mert nyavalyogni mindig és rengeteg okból lehet. De a kitartóak, a szorgalmasak mindig megtalálják a módját, hogy megvalósítsák álmaikat. A minap az idősebb fiam a legjobb barátját, egy agronómus kollégáját kísérte ki a reptérre, Dániába vándorol. Kérdezem a fiam, ő szándékozik-e elmenekülni innen. Halálosan komolyan hangzott a válasza: Tudod, apa, eleinte úgy gondoltam, hogy egy kicsit ütődött vagy, de neked van igazad, sosem hagylak itt, egyedül. Hiszen úgy még sosem volt, hogy valahogy ne legyen.