* A Halott nőkhöz képest sokkal személyesebb kötetet olvashatunk tőled. Úgy tűnik, mintha a szerzői és a lírai én elmosódott volna. Ez szándékos törekvés volt, vagy nem foglalkoztál ezzel?

— Szándékos volt, igen, de nem nevezném törekvésnek. Amikor csoportterápiára jártam, vagy amikor az egyetemen volt olyan alkalom, hogy apukám alkoholizmusáról kellett vagy akartam beszélni, akkor is önmagam nevében beszéltem. Ehhez hasonló vallomásként akartam megírni ezeket a verseket. Az alkoholizmus vállalásának éppen az a lényege, hogy ne bújjunk ki a bőrünkből, ne hárítsunk, ne tagadjunk, hanem fogadjuk el és vállaljuk azt, ami van. Gyerekkoromban sokat kellett hallgatni erről, eltitkolni, szégyellni, szégyenkezni miatta, tagadni. Pedig ez is csak egy betegség. Sokkal könnyebb volna az élet, ha erről szégyen nélkül lehetne beszélni, ha könnyebben lehetne segítséget kapni. Mert ehhez segítség kell. Külső segítség. Nem hiába gyógyítjuk a függő betegeket csoportban, közösségben. Egy alkoholista általában szép lassan kilöki saját magát a közösségekből, a viselkedése miatt. Mert elviselhetetlen az alkoholizmus. Annak is, aki iszik, annak is, aki látja ezt. A függő betegnek el kell jutnia a pokol legmélyére, ahol vagy meghal, vagy életben marad. Ha életben marad, jó eséllyel végre akarni fogja a változást, kérni fogja a segítséget. De amíg eljut a pokol legmélyéig, nagyon nehéz nézni, átélni vele mindazt, amit ő átél, és amit teremt maga körül. Azt hiszem, ha nem vállaltam volna fel azt, amit apám sosem tudott felvállalni, és úgy írok erről, akkor nem lett volna hiteles, azok a szövegek semmire sem lettek volna jók, senkinek sem tudnának segíteni.

* A versek magukkal rántják az olvasót ebbe a mélységbe. Nehezebb volt ezt újraélni az írásfolyamat közben, mint a háborús emlékeket?

— Teljesen más folyamat volt, mint az előző kötetemet írni. Amíg a Halott nők megírása alatt akaratlagos volt minden visszaemlékezés, minden történet felkutatása, maga az írás, addig a Háttal a napnak megírása egyáltalán nem volt ennyire eltervezett. 2013-ban hirtelen meghalt apukám. Az emlékeim már akkor kezdtek előbukkanni, amikor kórházban volt, és még reménykedtünk, hogy felépül. Aztán a halála után valóban úgy éreztem magam, mintha megállt volna az idő, s egyszerre lettem volna a múltban és a jelenben. Egymás után bukkantak fel a közös emlékek, főleg a szép élmények, kedves pillanatok. Az idő múlásával, amikor már kezdtem kifelé jönni a gyászból, úgy éreztem, van valami, ami bennakadt. Addig csak a gyászról írtam, össze is gyűlt egy kötetre való steril vers. Elküldtem a kötettervet több barátomnak, akik azt mondták rá, hogy valami hiányzik belőle. Éppen az hiányzott, ami bennakadt. Időm volt bőven, így lényegében úgy haladtam a versekkel is, hogy amit már megdolgoztam magamban, arról írni is tudtam. Lassú lépésekkel haladtam, közben ezer más dologgal is foglalkoztam. Ha nem lett volna az írás mellett a munkám, a szakképzés, a fordítás stb., azt hiszem, nem is lett volna mibe kapaszkodnom. Így legalább volt mibe menekülni. A sok munka is meg tudja tartani az embert, ha valamit nehéz elviselni.

* Biztos vagyok benne, hogy sok olvasó tud azonosulni a versekkel. Érkeztek ilyen jellegű visszajelzések, hogy de jó, hogy leírtad/kiírtad, amit én nem tudok szavakba önteni?

— Igen, még a könyv befejezése előtt, még az írás folyamata alatt. Amikor publikáltam az Állat című verset, illetve a Fekete hó címűt, mindkettőre érkezett olvasói levél, ami igen sok erőt adott, hogy érdemes erről írni, érdemes folytatni ezt a témát, mert van, akinek segítenek ezek a szövegek.

* Ha én olvasói levelet írnék neked, akkor a Félbetört benzodiazepinek verset köszönném meg először, melyben felvillan egy másik függőség eshetősége is. Szerinted hogyan lehet megelőzni, hogy az egyik ember függősége ne szüljön újat a másikban?

— Nem feltétlenül a megelőzés a lényeg, sosem vagyunk elkésve ahhoz, hogy korrigáljuk azt, ami rosszul működik. A tanulást, felülírást illetően senki sem öreg. Az alkohol fogyasztása egy rossz módszer arra, hogy megküzdjünk a problémáinkkal. Mindenki élete nehéz, aki az ellenkezőjét állítja, az vagy hazudik, vagy maga sincs tisztában azzal, mennyit bír el. Szerintem nem szégyen az, ha valami nehéz, ha valami már túl sok, ha egy probléma már meghaladja az erőnket, ha feladjuk, ha nem bírjuk tovább. Nem a feladással van a baj, néha nem tehetünk mást, mint hogy hagyjuk, hogy elmenjen minden a fenébe, elromoljanak a dolgok, összeomoljon az addigi életünk. Inkább azzal van a baj, ha soha többé nem is akarunk nekifutni, tovább csinálni, megint megpróbálni. Az alkohol, a drog, a gyógyszerek csupán elhomályosítják a problémát, vagy ha látjuk is, nem fog zavarni, bántani bennünket. Ettől még nem szűnnek meg a gondok, sőt, egyre több lesz belőlük. Nagyon nehéz elviselni az életet. Annyi minden történik egy emberrel, még ha békében is éli le az egész életét. Mindenki küzd problémákkal, csak nem beszélünk róla, titkoljuk, próbáljuk elhinni és elhitetni másokkal, hogy lehet úgy élni, hogy mindig minden rendben van, hogy mindig mindent megoldunk, hogy mindig mindent elbírunk. Kirakjuk a képet a netre, hogy milyen boldogok vagyunk, kiírjuk, lájkolják, örülünk, irigykedünk a másikra. Tápláljuk azt az elképzelést, hogy mindig minden rendben van. Nincs. Nem is lesz. Kellenek a gondok, hogy a személyiség fejlődjön. Életünk folyamán vannak olyan krízisek, amelyeken muszáj keresztülmennünk, egyébként megrekedünk egy életkori fázisban, és sosem lesz kerek a világunk, a személyiségünk. Ezek a krízisek is nagyon nehezek. Ezek mellé még társulnak olyanok, amelyekre nem is számítunk: hirtelen haláleset, súlyos betegség, természeti katasztrófa, gazdasági válság, háború. Nincs ember, aki ezeket könnyedén át tudná vészelni. Hogy ezeket a nehézségeket ép ésszel el tudjuk viselni, túl tudjuk élni, ahhoz stratégiák, módszerek kellenek. Sajnos az ivás is egy módszer, sajnos elég népszerű is. De nem hatékony. Ezeket a módszereket a környezetünktől tanuljuk, a szüleinktől, tanárainktól, barátainktól, mindenkitől, aki csak körülöttünk van, és akiben bízunk. Később mi is ezeket a módszereket adjuk át a gyerekeinknek, tanítványainknak, barátainknak, környezetünknek. Sok hibás módszert tanulunk és adunk tovább, ez megelőzhetetlen, hiszen nincs egy arany stratégia, mely minden helyzetre megfelel. Ahány probléma, krízis, helyzet, ember van, annyi megoldás létezik rá, annyi stratégia jöhet létre. Ha rossz stratégiánk van a problémamegoldásra, rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, mivel nem tudjuk elhárítani, elviselni a gondot. Ilyenkor érdemes váltani, másik megoldást keresni, találni, segítséget kérni. Ami szintén nem könnyű. Ezért sem értem, miért táplálja az egész világ, hogy tökéletesnek kellene lenni, folyton boldognak, folyton erősnek, folyton irigylésre méltónak. Sokkal egyszerűbb lenne, ha mindenki normális dolognak tartaná azt, ha elakad az ember, illetve ha segítségre szorul. Ha nem tartjuk őrültnek azt, akinek elromlik a foga, és emiatt szakemberhez fordul, ha nem nézzük le, hogy hát miért nem oldotta meg egyedül, egyáltalán miért nem kerülte el, hogy romlott foga legyen, miért nem csinált valamit, hiszen a többi embernek minden foga ép és egészséges, szép és fehér… szóval ha nem tartjuk gyengének a fogorvoshoz járó embereket, akkor ugyan miért tartjuk gyengének azt, akinek nem az a fontos, ami trendi, vagy aki nem tud mindig boldog lenni, vagy aki nem tudja egyedül megfejteni, miért akadt el, és mit csinál rosszul, vagy hogyan lehetne másképp csinálni? Én még egyetlen páciensem történetében, elakadásában, problémájában sem találtam soha semmi szégyellnivalót. Sőt, ezek mind bátor emberek, mert eljönnek, segítséget kérnek. Pedig miután megnyugszanak, miután biztonságban érzik magukat, miután elszáll a szégyenérzetük, mind meg szokták találni maguktól, hogy mit is kellene tenniük, min akarnak változtatni, kik is ők valójában. Hinnünk kellene egymásban, sokkal könnyebb lenne minden.

* A kötetet Antal László csodálatos illusztrációi gazdagítják. Elképzelhető, hogy ő lesz az állandó társszerződ?

— Már tizennégy éve az, 2007-ben készítettük az első kötetemet, melyet László illusztrált, azóta is ő illusztrálta minden könyvemet. Ez nem egy tervezett, sokkal inkább természetes folyamat. Mint Böndör Pál és Maurits Ferenc esetében volt. Nagyon szeretem László stílusát, világát, szerintem senki sem csinál ennyire jó, figyelemfelkeltő borítókat, mint ő. Másrészt jól is illeszkednek egymáshoz a munkáink, könnyű az együttműködés, élvezni szoktam a folyamatot. Sok szövegem is Lászlónak köszönhetően állt össze, mert sokat beszélgetünk, inspirál a gondolkodása, a lénye és a munkái.

* A szerb után németre és lengyelre is fordítanak. Anna, milyen érzés?

— Igazából előbb fordítottak horvátra, mint szerbre. Januárban jelenik meg a Halott nők lengyel kiadása, az orosz fordításra pedig most kapott ösztöndíjat a fordítóm. Hihetetlen dolog, mintha nem is velem történne. Egyik ismerősöm ki is okosított, hogy nem is velem történik, csak a verseimmel. Ennek ellenére nemcsak a verseim boldogok ettől, hanem én is. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz, hogy fordítók, kiadók úgy gondolják majd, ezek a versek más nyelven is megállják a helyüket.