Egészen furcsa vélemények és megnyilvánulások látnak napvilágot mostanában az ország gazdasági helyzetéről, a reformokról, valamint a társadalmunkban zajló folyamatokról úgy általában. Részben normálisnak tekinthető, hogy közben mindenki a saját perspektívájából szemléli az eseményeket, és nehezen tud elvonatkoztatni.
Ezért lehet, hogy ugyanazokat a dolgokat is egészen másképpen látják az emberek. A klasszikus optimista-pesszimista különbség figyelhető meg a szemléletben, amikor az egyik félig telt, a másik félig üres pohárnak látja azt, ami lényegében ugyanaz. Így van ez az ország gazdasági eredményeivel, a nyugdíjemeléssel vagy a munkaerőpiac alakulását jelző mutatószámokkal is.
Aki éppen most kapott munkát, és elégedett is az állásával — ha kevesen vannak is, de ilyen is akad —, az úgy véli, valóban jó irányban halad az ország, fejlődik a gazdaság. Másrészt viszont sokan vannak, akik még mindig sikertelenül próbálnak elhelyezkedni, vagy csupán egy kellemetlen tapasztalattal lettek „gazdagabbak”. Ők nyilván úgy érzik, üres beszéd GDP-növekedésről, javuló üzleti légkörről, csökkenő költségvetési hiányról beszélni, hiszen ők személy szerint semmit nem éreznek ennek a pozitív hatásaiból.
Nagyon sokan gondolhatják magukat az elmúlt két évtizedben lezajlott folyamatok vesztesének. A középkorú generáció tagjai pedig egyre kevésbé tudnak lépést tartani a korral. Számukra nem lehet túlzottan lelkesítő, hogy a Nemzetközi Valutalap jövőre már 3 százalékos gazdasági növekedést jósol, vagy hogy az államadósság a bruttó hazai termékhez viszonyítva 77-ről 74 százalékra csökkent. A költségvetésben pedig az év első 10 hónapjában a tervezetthez képest mintegy 200 millió eurós többletbevételt jegyeztek. Vagy hogy országunk javított pozícióján a Doing Business-listán. A kilátásba helyezett bér- és nyugdíjemelés pedig több mint 2 millió szerbiai állampolgárt érint valamilyen formában. Ez utóbbira is valóban lehet tekinteni a félig üres és félig tele pohár hasonlat módjára. A 1,5 százalékos nyugdíjemelés ugyanis matematikailag valóban emelés: másfél százalékkal növelik az ellátmányt. Egyszersmind a mérsékeltnek tekinthető, 2,2 százalékos infláció szintjét már nem éri el. Emelés is meg nem is? Ha például 10 százalékkal emelnék a nyugdíjakat, de 15-20 százalékos lenne az infláció — mint nem is olyan régen még — az még rosszabb lenne? Mindez csak azt bizonyítja, hogy minden nagyon is nézőpont kérdése. Mert (részben) azoknak is igazuk lehet, akik úgy vélik, a nyugdíjra való jogosultság szerzett jognak számít, és a nyugdíjcsökkentés eleve alkotmányellenes volt annak idején is.
Átalakulóban van a közszemlélet, a közgondolkodás, de nem állíthatjuk, hogy fordulóponthoz értünk, vagy talán már át is billentünk valamiféle elképzelt holtponton. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a demokrácia csak jól és eredményesen működő gazdaság esetén stabilizálódhat. De már azon is vitatkozni lehet, hogy mit értünk igazi demokrácián. Egy olyan rendszert, amely megszünteti a szegénységet, megteremti a társadalmi mobilizáció lehetőségét, magas színvonalú és funkcionális iskolarendszert épít ki, a jövedelmek egy részét különféle közterhek formájában elvonja ugyan, de közhasznú célokra fordítja? Ez is nézőpont kérdése, hiszen mindezt olyan államfőknek is sikerült megvalósítaniuk, akiket ma már diktátoroknak tartunk. De magukat a demokrácia bajnokainak tartó vezetők is vittek már csődbe szépreményű nemzetgazdaságokat. De az is lehet, hogy ez is csak egy itteni perspektívából tűnik így…
Nytiókép: Snufkin/Pixabay
