home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
New York—Párizs, 1908
Berta Attila
2017.11.10.
LXXII. évf. 44. szám
New York—Párizs, 1908

Autós kaland, melyhez képest a Dakar-rali egy kerti teadélután

Hat autó, tizenhét hős, egy 35 200 km-es út, hat hónap Amerikán, Ázsián és Európán át. Ekkora kaland ma is nagy kihívás volna, de 1908-ban a józan ész határán mozgott. Ennek ellenére mindenki túlélte, és hogy még perverzebb legyen az egész, a győztesről bírók döntöttek.

„Tetszenek az olyan emberek, akik nem élvezik az otthon biztonságát. Ők olyat csinálnak, amit még előttük senki, az út pedig messzire fogja vinni őket az otthonuktól” — ezekkel a szavakkal szólt a tömeghez Theodore Roosevelt amerikai elnök a rajtvonalnál. Az autóipar még csak fejlődőben volt, ennek ellenére néhány bátor ember el mert indulni erre a kalandra. Már csak azért is, mert a rendezett utak megszűntek a nagyobb városokon kívül, még az Egyesült Államokban is.

Ez még csak a könnyebbik része volt, az igazi pokolnak az alaszkai havon és jégen át Ázsiába vezető út számított. Nem is csoda, hogy a rajtnál 250 000-en akarták látni, kik is ezek az „idióták”. A pisztolylövés után elindultak a leghosszabb és legnehezebb versenyre, mely mindmáig viseli ezt a címet. A Dakar-rali sem könnyű, sem az afrikai, sem a dél-amerikai, de ez csak teázgatás az akkori megpróbáltatásokhoz képest. Ez egy kimerítő harc volt az ember, a gép és a természet között. Már 1907-ben is szerveztek egy túrát Peking és Párizs között, ahol az ember győzött a kegyetlen természet fölött. A párizsi Le Matin újság ezen az adrenalin- és presztízsháborún felbuzdulva meghirdette a Le Tour du Pole-t. A bejelentőben azt írták, hogy ez egy téli, idillikus utazás lesz New Yorktól Párizsig. Ám akik értettek hozzá, tudták, hogy csak a legbátrabbaknak szól. A győztesnek 1000 dollár jutalmat ígértek, és még 1000-et annak, aki egész úton viszi az amerikai zászlót, ami nem is meglepő, hiszen a főtámogató az Amerikai Autószövetség volt. Az útvonal Alaszkán és Szibérián, valamint a végtelen és forró sivatagokon át vezetett. A térképek pontatlanok voltak, a versenyzőkre pedig veszélyek is leselkedtek: medvék, tigrisek, kozákok. A szakértők minderre figyelmeztettek, de a szervezők fittyet hánytak rájuk, a meleg irodából ez nem is tűnt olyan veszélyesnek. A szervezők még azt sem kérdezték meg a versenyzőktől, hogy van-e járművezetői engedélyük. Néhányan menet közben tanultak meg hajtani. Az egyedüli feltétel az volt, hogy elég bolond legyen az illető, hogy elfogadja a kihívást, mert a győztesen kívül mindenkit megilletett a hírnév.

A futam 1908. február 12-én, Lincoln születésnapján indult a Times Square-ről. Az első kihívások már 30 km-re a rajtvonal után megjelentek, előbb a magas hó — mely néhol félméteres is volt —, majd pedig a sáros út. Az autók kilométereken át csak első sebességben haladtak, ezért átlagosan 100 liter benzint is elhasználtak. Sokszor lovakat kellett bevetni, hogy kihúzzák őket a kátyúkból. A Sizaire Naudin csapat 160 km után feladta a versenyt. Ekkorra már mindenki számára világossá vált, hogy ez nem holmi kaland lesz, hanem egy túlélésért folyó harc. Az alacsony hőmérséklet miatt az autókat állandóan járatni kellett, nem is kapcsolták ki őket. Az első szakasz Észak-Amerikán át vezetett — a Rocky Mountainst érintve egészen Seattle-ig tartott. A versenyzők megbeszélték, hogy Alaszka helyett hajóval kelnek át Vlagyivosztokig. Innen indultak tovább Szibérián át a Bajkál-tóig, majd Moszkvát, Szentpétervárt és Berlint érintve Párizsig.

Ez egy valóságos pokoljáró út volt, ezért is csoda, hogy senki sem halt meg. Ennek talán az a magyarázata, hogy némelyeknek több szerencséjük volt, mint eszük. Ez leginkább a Protos csapatról mondható el, mely Wyomingban majdnem meghalt egy vonattal való „találkozás” következtében. A versenyzők ugyanis — hogy elkerüljék a rossz utat — a síneken hajtottak, szürkületkor pedig megjelent a vonat. Az ütközést csak úgy tudták elkerülni, hogy az utolsó pillanatban az árokba hajtottak. Ez majdnem tönkretette a járművüket, viszont egy műhelyben sikerült kiegyenesíteniük az alvázat, valamint megjavítani a váltót és a kardántengelyt. Ezzel megmenekült az autó is, és a csapat is, ám nem minden következmény nélkül. Hogy behozzák a lemaradásukat, a versenyzők elkerültek néhány várost, és Seattle-ig vonattal utaztak. Ez pedig később büntetést vont maga után.

Másfél hónap után a Thomas Flyer nevű csapat mögött 6131 km volt. A Brixia-Züst 4350, a De Diona 4060, a Protos 3720, a Motobloca pedig 1900 km-t tett meg. Ezen a ponton adták fel a küzdelmet a Motobloca tagjai, mert egyszerűen nem bírták tovább a harcot a benzinhiánnyal, a lukas gumikkal, az állandó meghibásodásokkal, a betegségekkel, sőt, még a bennszülöttekkel is meggyűlt a bajuk. Ezenkívül pedig nyilvánvaló lett, hogy semmi esélyük sincs nyerni. Valójában a Thomas Flyernek és a Protosnak volt a legnagyobb esélye. A versenyben ez a két csapat váltogatta egymást az élen — már ha a 30 km/h-s átlagsebességet versenyezésnek lehet nevezni.

A Protos először Mandzsúriában vette át a vezetést, nyolcnapos előnnyel, mert a konkurensnek gondjai adódtak a váltóval. A Thomas Flyer a Bajkál-tónál vette vissza a vezetést a Protos hasonló nehézségei miatt. A Protost 1908. július 24-én euforikus hangulatban várták Berlinben, viszont Hans Kooepen, a Protos sofőrje azonnal Párizs felé vette az irányt. A Le Matin szerkesztősége elé a csapat 1908. július 26-án érkezett meg. A Thomas Flyer versenyzői négy napot késtek. Július 30-án a város bejáratánál egy rendőr megállította őket, mert nem volt világításuk. Ezt úgy oldották meg, hogy egy járókelő kerékpárját az autóhoz erősítették. A harmadik helyezett kilétéről ekkor egyébként még nem lehetett tudni, erre még fél hónapot kellett várni. Végül az olasz Züst futott be szeptember 17-én. A győztesről az amerikai—francia szervezőbizottság döntött: a Protost tizenöt nappal büntették a vonatozása miatt, így az amerikai Thomas Flyer csapat nyert.

Tizenhárman neveztek be, de csak hat csapat jelent meg a rajtnál. A fiatal autóipar számára ez olyan volt, mint az olimpia — ügyesség, találékonyság, tudás és erő összecsapása. A hat csapatot négy nemzet képviselte. Furcsamód Nagy-Britannia nem nevezett be.

A csapatok:

BRIXIA-ZÜST

Az olasz bevándorlók nagy üdvrivalgással fogadták a háromtagú, olasz csapatot. Giulio Sirtori (26), Antonio Scarfoglio (21) és Henri Haaga (22) vezették a Brixia-Züst 28/40 lóerős autóját. Párizsba 1908. szeptember 17-én érkeztek meg, harmadikként. Pirelli gumikon gurult az autó, mely 1575 kg-ot nyomott, és 500 literes tartállyal bírt.

A franciáknak három csapattal indultak.

DE DION

Az egyik autó a De Dion volt, melynek 4 hengere 30 lóerőt adott le, és 2970 kg-ot kellett húznia. A hét póttartállyal együtt 700 litert benzint vitt. A csapat tagjai: G. Bourcier de Saint Chaffray (36), Hans Hendrik Hansen (43) és Alphonse Autran (25). A járműre vaskerekeket raktak, hogy a síneken is tudjon haladni, valamint vitorlával is felszerelték, hogy a szibériai szeleket is ki tudja használni. Nem fejezte be a versenyt, mert a gyár a futam közben eladta egy üzletembernek.

MOTOBLOCK

Ez a francia csapat még Amerikában befejezte a versenyt. Charles Godard (31) a Peking—Párizs veteránjának számított, akkor a harmadik lett. Mellette volt Maurice Livier (19) és Arthur Hue (26). Ők vezették a 24/30 lóerős, 2896 kg-os Motoblockot. A súlya miatt nem bírta a sáros utat, így vonatra rakták. Ezért viszont kizárták őket. A csapatnak volt egy beépített minibárja a legjobb francia pezsgőkkel.

SIZAIRE NAUDIN

A francia, egyhengeres Sizaire Naudin csak 15 lóerőt „tudott”, a leggyengébb csapatként tartották számon, a mérlegen 1485 kg-ot nyomott. A csapat tagjai: Auguste Pons (32) — aki a pekingi versenyen sikertelenül versenyzett egy háromkerekűn —, Maurice Berthe (24) és Lucien Dechams (24). A rajt után hamarosan feladták a versenyt.

THOMAS FLYER

Az euforikus amerikaiakat a különlegesen előkészített, négyhengeres Thomas Flyer képviselte. A 50/60 lóerős, 2565 kg-os autót, melynek tartálya 383 literes volt, Montague Roberts (24) és George Schuster (35) vezette. A hétüléses autót kétülésessé alakították, a megmaradt helyet pedig telerakták felszereléssel.

PROTOS

Németországot a Protos képviselte Wilhelm császár védnöksége alatt. A versenynek igazolnia kellett volna a Protos használhatóságát a császári hadseregben. A legjobban felszerelt autó volt, noha jobban hasonlított kamionra, mint versenyautóra. A 17/30 lóerős motor sikeresen megbirkózott a 2700 kg-mal. A hat tartályban 670 liter benzint és 100 liter motorolajat vittek magukkal. A csapat tagjai Hans Koeppen hadnagy (33), Hans Knape (29) és Ernst Maas (33) volt.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..