„Volt a táborban egy pap, és édesanyám kérte, hogy adja rám az utolsó kenetet, mert már nincs bennem élet, ugyanezt tette a testvéremmel is, és a Jóisten megkönyörült rajtunk, életben maradtunk. Több száz felnőtt és több száz gyermek halt meg a koncentrációs táborban, akiknek a sírhelyük a mai napig nincs megjelölve” (Teleki Júlia: Akiket kiűztek szülőfalujukból).
Teleki Júlia tíz hónapos volt, amikor 1944-ben a partizánok elhurcolták Csúrogról családjával együtt. Édesapja akkor már nem élt, őt néhány nappal korábban kivégezték. Bűnösök voltak, háborús bűnösök. Csúrog, Mozsor, Zsablya magyar lakosai mind bűnösök voltak, háborús bűnösök, a csecsemőktől egészen az aggastyánokig. Mindnyájan meg lettek bélyegezve. Valamennyiüknek hetven évet kellett várniuk, hogy felmentsék őket, ennyi idő után született meg ugyanis az a szerbiai rendelet, amely eltörölte a három település magyar lakosainak kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt.
Teleki Júlia évtizedek óta küzd az 1944—45-ben ártatlanul kivégzett vajdasági magyarok igazáért. Szerinte az erkölcsi kártérítés sokkal jelentősebb, mint az anyagi, a mostani kormányrendelet bizonyos tekintetben elégtétel az elmúlt hetven évért. Ő maga még 2006-ban indította el saját és családja rehabilitációját. Öt év után, 2011-ben, három tárgyalás után mentették fel.
— A koncentrációs táborban eltöltött időért többen kérnek kártérítést — jómagam is ezután szeretném átadni az igénylést. Sokan megkérdezték tőlem: akkor a mostani kormányhatározat értelmében már nem háborús bűnösök, és nem kell a bíróságon rehabilitálniuk magukat? Tudomásom szerint erről szó sincs, most is mindenkinek egyenként kell elindítania a folyamatot. Akit bűnösnek tartottak, az a kormányrendelet után is az marad, de a rehabilitációs eljárásoknak a menete talán gyorsabb lesz. Én is azt gondoltam egyébként, hogy a három falu magyar lakossága kollektív bűnösségének eltörlése után nem kell lefolytatni a rehabilitációt. Nem erről van szó. Az elmúlt években minden csúrogi megemlékezésen elmondtam, hogy az lesz az igazi megbékélés, elégtétel, ha majd mindenkit rehabilitálnak, és kimondják, hogy 1944—45-ben sok ártatlan vajdasági magyart végeztek ki. Igaz, hogy vannak emlékműveink, de ez nekünk, túlélőknek nem elég. Mindig úgy gondoltam, hogy az erkölcsi kártérítés sokkal fontosabb, mint az anyagi.
* Milyen hátrányuk származott abból, hogy kollektív bűnösökké nyilvánították a három falu magyar lakosait?
— Nyolc hónapig voltunk a szépligeti (gajdobrai) koncentrációs táborban, és miután kiengedtek bennünket, valójában földönfutókká váltunk, csak az életünk maradt meg. Egy tanyán húztuk meg magunkat, napszámból éltünk, és nem hogy villanyáramunk nem volt, de petróleumra sem telt. Egy túlélőnek sem volt könnyű sorsa. A bátyám tizenegy évesen lett béres, nővéremnek, aki tizenhárom éves volt, szintén dolgoznia kellett. Péterrévére költöztünk, és mindig ott laktunk, ahol a legalacsonyabb volt a házbér. Nem volt gyerekszobám, de még ágyam sem. Egy deszkára rá volt terítve egy pokróc, és azon aludtam a kemence mellett. Olyan, mintha tegnap lett volna. Édesanyám sokszor elmesélte, honnan származunk, hol laktunk, mi történt velünk. Gyermekkorom óta tisztában vagyok vele, hogy mi történt Csúrogon 1944-ben. Arra is emlékszem, hogy — bárhová mentünk is — csak „lógorosoknak” hívtak, még a magyarok is. Valójában egy egész életre meg lettünk bélyegezve. Az elemi iskola befejezése után én is dolgozni kezdtem, méghozzá a helyi téglagyárban. Nem járhattam tovább iskolába, mert anya azt mondta, nincsen pénzünk. Nem volt gyermekkorom. Férjhez mentem, kanálgyárban és szövőgyárban is dolgoztam, majd felnőtt fejjel elvégeztem egy gépírótanfolyamot. Az igazság keresése mindig bennem volt, és bennem is maradt.
* Hetven évet kellett várni, hogy eltöröljék a három falu magyar lakosságát kollektív bűnösnek kinyilvánító jogszabályt. Mekkora elégtétel ez?
— 1992-ben tartományi képviselő voltam, és már akkor is többször fölvetettem a témát. Húsz éve ezért küzdök. Régóta várom, hogy kimondják azt, amit most Szabadkán kimondtak. 2011-ben, amikor megkaptam a végzést, hogy nem vagyok háborús bűnös, sajnos már kevesen voltak, akikkel együtt örülhettem volna. Az édesanyám sem élt. Most is az a baj, hogy nagyon kevesen vagyunk mi, túlélők, azok pedig, akik már eltávoztak az élők sorából, háborús bűnösként haltak meg, rajtuk maradt a bélyeg. Ám azt gondolom, hogy legalább a gyermekeiknek, unokáiknak valamiféle elégtétel, hogy szüleik, nagyszüleik mégsem voltak háborús bűnösök. Nagyon sajnálom, hogy Légvári Sándor, a csúrogi keresztek készítője sem élhette ezt meg. Nagyon sokat küzdött az igazságért. Sohasem kérte volna a rehabilitációját, hiszen, mint mondta, miért kérjen megbocsátást, ha semmit sem követett el.
* A kollektív bűnösség terhének megszüntetésével a három falu magyarjai visszakapják vagyontárgyaikat, ingatlanjaikat?
— Ezzel a döntéssel nem. Az idei év márciusáig lehetett átadni a vagyon-visszaszármaztatási kérelmet. Ha a kormány szándéka őszinte, akkor most újabb haladékot ad.
* Mi változik holnaptól?
— Az embereknek el kellene magyarázni, hogy mit jelent ez a kormányrendelet, hiszen a legtöbben nincsenek tisztában vele. Az biztos, hogy sokan megörültünk. Többen megkérdezték tőlem, hogy miért csak bennünket, csúrogiakat, mozsoriakat és zsablyaiakat mentettek fel. Mi van a többi magyarral? Sokan tehát nem ismerik a történelmet, nem tudják, mi történt Vajdaságban 1944—45-ben, hiszen erről sokáig senki sem beszélt, az iskolában sem tanították. A fiatalok, de sajnos az idősebbek sem tudják, hogy csupán ennek a három településnek a magyar lakosságát nyilvánították kollektív bűnösnek. Változtatni kell a történelemoktatáson, tanítani kell, mi történt a második világháború végén, ugyanúgy, ahogyan azt tanítják, ami 1942-ben történt. Először voltam Szabadkán, hogy egy középiskolában előadást tartsak arról, ami 1944-ben történt — Magyarországon már többször is jártam. Akkor élhetünk békésen egymás mellett, ha megismerjük egymás áldozatait. Nem kell, hogy szeressük egymást, elég a tisztelet.
* Mit gondol, mennyire őszinte az, ami Szabadkán történt?
— A döntés akkor lesz őszinte, ha a szerb újságok is elkezdenek róla cikkezni, és ha a határozat a hivatalos lapban is megjelenik. Hallgatom a rádiót, olvasom a szerb nyelvű újságokat, de nem találkoztam olyan elemzéssel, amely mélyrehatóbban foglalkozott volna a témával, a kollektív bűnösség eltörlésével. Nekik is szembesülniük kell a múlttal.
Azt gondolom, minden túlélőnek elégtétel, hogy a Csúrog, Mozsor és Zsablya magyar lakosságát kollektív bűnösnek kinyilvánító jogszabályt végre hatályon kívül helyezték.
