A tizenkilenc éves, ásotthalmi Koszonits Patrikra nemrégiben figyelhetett fel egy egész ország. A fiatal fiú a szamarával járta Magyarországot. A hír első hallásra mosolyt csal az emberek arcára, akár viccnek is tűnhet, de ez ne tévesszen meg senkit, törekvésével nagyon is nemes célt képvisel. Patrik vándorútját és kedvencei életét a fiú Facebook-oldalán is nyomon követhetjük, mely az Ott vagyunk már? nevet viseli.
* Miért kezdtél szamarakkal foglalkozni?
— Ajándékként kaptam az első szamaramat, Fannit. Szerelem volt első látásra. Igazából ez csak úgy jött, a szakmámat tekintve mezőgazdász vagyok, otthon mindig volt valamilyen állatunk. Konkrét tulajdonság, mely megfogott volna a szamarakban, nincs. Azt vallom, hogy minden állatnak önálló, egyedi személyisége van, ugyanúgy, mint az embereknek. Szerintem a küllemük, a megjelenésük is szép, emellett bohókás természetűek, eléggé vicces pillanatokat tudnak okozni az ember életében, akár egyetlen „arckifejezéssel”. Az sem mindegy, hogy az állatnak milyen az előélete, hogyan bántak vele, ebből adódóan vannak emberbarát, visszahúzódó vagy akár erőszakos természetűek.
Fotók: Facebook — Ott vagyunk már?
* Mi az országjárás célja, és meddig jutottál el a megvalósításával?
— Egy szamármentő programot szeretnék létrehozni, azon belül egy rezervátumot szamaraknak, illetve szamárturizmust kialakítani Ásotthalmon, de akár táborozási lehetőséget is gyerekeknek. Vállalkozást szeretnék építeni. A félretett pénzemet beleöltem ebbe, és az emberek is támogatnak valamilyen formában. Úgy tervezem kialakítani, hogy csak ezzel tudjak foglalkozni, az állattartás ugyanis 0—24 órás feladat. Életem végéig ezt szeretném csinálni. Szerintem Magyarországon elég rossz a helyzete minden állatnak, nem csak a szamaraknak. Van már menhely lovaknak, nyulaknak, macskáknak, kutyáknak, de szamaraknak még nincs. Apránként haladunk, ez egy hosszú folyamat lesz. Jelenleg öt szamaram van, Fanni és Füles volt az első kettő, rajtuk kívül Manci és utóda, aki az ásotthalmi állatsimogatónak lesz ajánlva. Az első mentett szamaram pedig néhány napja érkezett. Úgy kerestek meg vele, valaki megmentette a vágóhíd elől, sajnos ütötték-verték, túlterhelték, és tönkrement az egyik mellső lába. Mivel az előélete ilyen rossz volt, ezért eléggé visszahúzódó. Az állatorvos megnézte, a lábával már nem lehet mit kezdeni, de itt teljes életet tud majd élni, igaz, egy kicsit csámpásan megy, és nem lehet terhelni. Egyébként viccnek indult, hogy elmegyek a szamárral túrázni, de aztán úgy voltam vele, hogy valóban elindulok. Kapóra jött, hogy így tudom magát az állatfajt népszerűsíteni, illetve a szamárrezervátumot és a szamármentő programot is, melyet létre szeretnék hozni.
* Milyen volt a túra, melyet megtettél?
— Volt egy nagyjából megtervezett útvonalam, Ásotthalomról indultam Mosonmagyaróvárra, Győr-Moson-Sopron megyébe, ha úgy vesszük, 450 kilométert mentünk. A tavasz közepén kezdtem a tervezést, akkor fogalmazódott meg a gondolat, körülbelül három hónapja. Július 4-én indultunk, és augusztus 9-éig tartott. Útba ejtettem nagyobb településeket, áthaladtam Kiskunhalason, utána Soltvadkerten, onnan Dunaföldvárra, aztán pedig a Bakonyon keresztül Győrbe, majd Szigetközbe, végül pedig Mosonmagyaróvárra mentem, nagyjából ötven települést érintettem. 99%-ban jó volt a fogadtatásom, a Facebook-oldalamon előre bejelentettem, hogy melyik lesz a következő állomás, és már vártak az emberek. Volt azonban negatív visszhangja is, néhány ember szerint állatkínzó vagyok, de nyilván nem lehet olyat csinálni, ami mindenkinek megfelel.
* Hogyan készültél az útra?
– Nagy felkészülés igazából nem volt, egy kicsit túrázgattam előtte, a szamarakat pedig külső ingerekre teszteltem, miként viselik a forgalmat, az embereket. A szamár jól viselte — ha nem lett volna rá alkalmas, akkor nem mertem volna vele elindulni, például akkor, ha nem emberbarát. A legutóbbi utamat Fülessel és Fannival tettem meg, 400 kilométernél szamarat cseréltem, az utolsó egy hétre. Ez néhány ember negatív megítélése miatt történt. Végül én jól jöttem ki belőle, mert a másik szamaramat is megismerték, és neki is jó élménye lett, hiszen mindenhol szeretettel, ételekkel várták. Azoknak, akik szerint állatkínzó vagyok, nem tetszett, hogy a szamarat úgy sétáltatom, mint egy kutyát. A szamár egyébként olyan állat, hogy ha nem szeretne menni, akkor nem megy. Úgy vagyok vele, hogy ezeket az embereket nem lehet meggyőzni, felesleges leállni velük vitatkozni. Egy nap alatt az átlagos megtett utunk 20—22 kilométer volt. A szállást és az étkezést úgy oldottuk meg, hogy az emberek felajánlották, befogadnak bennünket, és így el tudtam helyezni a szamarat is. Én határoztam meg, hogy merre megyünk, de a szamár diktálta, mennyit teszünk meg, és mikor érünk oda, mert ha meg akart állni legelni, akkor megálltunk. Én jobban kikészültem, mint ő, egy 20 kilométeres szakasz után a szálláson ő még sétálgatott. A szamarak igénylik is a mozgást, nem lehet őket egy kis helyre bezárni.
* Ha ki kellene emelni a legjobb és a legrosszabb emléket a túrával kapcsolatban, mit mondanál?
— Szerencsére rengeteg jó van, összességében az emberekkel való interakció. A gyerekek nagyon pozitívan hatottak rám, ahogy megsimogatták a szamarat, leírhatatlan mosoly jelent meg az arcukon. Volt olyan gyerek, aki még soha nem látott élőben szamarat, és az enyémmel találkozott először. A negatív az volt, amikor egy településen egy óra alatt 30-an támadtak be, egyebek között azt kiabálták, állatkínzó, állatgyilkos. Abban a helyzetben nem sok mindent tudtam csinálni, kifejtettem nekik, miért nem vagyok az, utána már csak elsétáltam, nem lehetett velük mit kezdeni.
* A szamárral való vándorlásra már előtted is volt példa, Banka Roland a Rocinante nevű szamarával Európát járta. Az ő történetét ismerted, megihletett téged?
— Nem hallottam róla, de amikor elkezdtem a túrára készülni, akkor megismertem a nevét. Beszéltünk, illetve már személyesen is találkoztunk, becsatlakozott a túrám utolsó néhány napjába, volt nálam Ásotthalmon is. A mai napig majdnem mindennap beszélünk, jó tanácsokat adott.
* A Facebook-oldalad honnan kapta a nevét?
— A Shrek című rajzfilm ikonikus jelenetéből, amikor utaznak a szekéren, és Szamár ezt kérdezi Shrektől: ott vagyunk már?
* Számíthatunk a jövőben újabb túrákra, esetleg Vajdaság irányába is?
— Tervben vannak. Ásotthalmon szeretnék elsősorban kisebb túrákat szervezni, nagyszabásúbbakat társaságban, ismerősökkel, családtagokkal. Igazából nem tudom, Vajdaságban milyen lenne a fogadtatásom, nem mondhatok semmit biztosra, ez egy hosszú távú projektum.
* Annak, aki szamarat szeretne tartani, mit üzennél?
— Készüljenek fel, mert a szamarak akár negyven évig is élhetnek, egy életre kötelezi el velük magát az ember. Viszonylag nagy területre van szükség, ahol el tudnak legelészni, plusz az egészségügyi ellátás, hathetente körmölni kell őket, meg ugye az étkeztetésük. Szeretetet igényelnek, és nagyon sok helyen ezt nem kapják meg. A mai világban már nem lehet őket arra használni, amire kitenyésztették. Ha nem találnak olyat, aki vigyáz rájuk, nem mehetnek utazni, főleg nyáron, akkor többet is kell őket itatni. Aki nem érzi magát felkészültnek, ne tartson állatot, jól gondolják meg, mert minden állat felelősséggel jár, hirtelen felindulásból senki ne vegyen. Az állatoktól mindennap lehet valami újat tanulni, én például sokkal türelmesebb és nyugodtabb lettem.
