* Mi az első emléked a színházról?

— Kiskoromban láttam bábelőadásokat, de az első nagy élményem, melyre még mindig intenzíven emlékszem, az a Mohács című darab, melyet Egerben láttam. Szeretem a történelmi jellegű dolgokat, ráadásul amit itt láttam, az vizuálisan is erős élmény volt. A színpad úgy mozgott, ahogy nem szégyellt. A mai napig élnek bennem képek ebből az előadásból, pedig általános iskolás voltam akkor. Azt hiszem, ez volt az első katarzisélményem. Nem feltétlen értettem mindent abból, amit láttam, de éreztem. Ha volt lehetőségem, mindig elmentem színházba, de középiskolás koromban ez nem volt könnyen megoldható, ezért egy kicsit ünnepnapnak számított, amikor színházba mentem. A szervezett színházlátogatásokra mindig bejelentkeztem, s így láttam először az Újvidéki Színházban Urbán András rendezését, a Neoplantát, melyet azóta már rengetegszer újranéztem. A másik ilyen erős élményem a Rózsák, szintén András rendezése, a Kosztolányi Dezső Színház színpadán.  

* Mi vitt a színészet felé?

— Versmondóként kezdtem, aztán amikor hallottam, hogy van az általános iskolában színjátszó csoport, rögtön be akartam lépni. Aztán pedig beléptem a Soma Amatőr Színjátszó Csapatba Feketicsen, ahol egy korosztály szempontjából is vegyes közegbe csöppentem, és nagyon jó volt ott lenni, szerettem ezt az időszakot, de mindig amikor úgy éreztem, valamit jól csináltunk, akkor is ott volt bennem, hogy jó, de ezt lehetne még jobban, még profibban, precízebben, fegyelmezettebben. Közben jártam a táborokat, a MAdT Tábort, a Szép Szó Tábort, ahol kiváló szakemberekkel dolgozhattam, s ez mind arról győzött meg, hogy a színészet az én utam, s én az akadémia elvégzése után is szeretnék továbbtanulni, workshopokra járni, fejleszteni magam. Például most Ohad Naharin, a kedvenc koreográfusom hirdetett workshopot. Egy álom valósulna meg, ha részt vehetnék rajta.  

* Az újvidéki Művészeti Akadémián megtanuljátok a szakma csínját-bínját, de mit tanultál meg magadról ez alatt az időszak alatt?

— Például azt, hogy nem szeretem az időhúzást, hogy szeretem, ha mindenki pontos, hiszen én is az vagyok, nem szeretem, ha totojáznak az emberek. A szünet az szünet, de utána csapjunk bele, és dolgozzunk koncentráltan. Én szeretek lelkes lenni. Ha próbálok, nem érzem azt, hogy legyen már vége, s menjünk haza, én szeretek próbálni, s szeretném, ha ezt látnák is rajtam. S azt, hogy én nagyon akarok dolgozni, bármit szívesen megcsinálok, amit a rendező nekem ad. Ha az annyi, hogy beviszek egy tálcát a színpadra, akkor azt.  

* Az osztályotokból Ágyas Ádámmal jelenleg ti ketten vagytok munkaviszonyban. Volt benned félsz, hogy mi lesz, ha nem kapsz munkát?

— Amikor egyetemista voltam, több osztálytársam sokkal többet dolgozott, mint én. Én olyan előadásokban voltam benne, amelyekben mindenki más is az osztályból. Aztán ez némileg változott, de sokáig féltem, és rá voltam feszülve, hogy mi lesz, ha nem kellek senkinek, ha nem lesz sehol számomra hely. De már akkor is tudtam, hogy ha választhatnék, akkor a KDSZ-be szeretnék menni.

* Tettél is lépéseket ez irányba? Magyarán szólva nyomultál egy kicsit?

— Tettem lépéseket, igen. Akkor még Urbán András volt az igazgató, őt kerestem meg minden bátorságomat összeszedve, s jeleztem neki, hogy itt vagyok, nagyon szeretnék itt dolgozni. Ez nagyon jó élmény volt, mert pozitív választ kaptam tőle. Azt mondta akkor, hogy jelenleg nincs hely, de fog rám gondolni. Aztán amikor be kellett volna ugrani egy előadásba, rögtön meg is keresett. Akkor azt nem tudtam vállalni, s végül nem is volt rá szükség, de a gesztus jólesett. Azt hiszem, ettől a pillanattól kezdve már nem aggódtam, hogy vajon lesz-e munkahelyem.  

* Miért éppen a Kosztolányi vonzott?

— Az ott látott előadásokat éreztem magamhoz legközelebb. Mert olyan dolgokról beszélnek ezek a darabok, amelyekről szerintem is fontos szólni. Mindig is érdekeltek a progresszívebb formák, a kísérletezés, de az is szimpatikus volt, hogy kevesen vannak a társulatban, és mindenki fiatal, úgy éreztem, lendületes csapatról van szó, jó lenne együtt dolgozni.

* Említetted, hogy szereted a történelmi drámákat, Keszég László rendezővel most éppen az Árpád-ház című előadást készítitek, mely hát igencsak történelmi, tehát, gondolom, közel áll a szívedhez az anyag.

— Volt egy naiv korszakom, amikor arra gondoltam, hogy történelemtanár leszek, de rá kellett jönnöm, hogy ehhez sokkal elkötelezettebben kellene szeretni a történelmet. Én nem tudok számokat megjegyezni, a történelemből az érdekességek és a történetek érdekelnek. Sok dokumentumfilmet nézek és történelmi jellegű könyveket is olvasok. Olyan dolgokról szeretek olvasni, amelyeket nem tanítanak az iskolában, s olyan személyekről, akikről inkább hallgatnak.

* Az Árpád-ház című előadást hogyan reklámoznád, ha te volnál a színház PR-osa?

— Haha. Hát szerintem nagyon izgalmas az anyag, s jó olyan dologba betekinteni, amelynek a részleteiről nem biztos, hogy sokat tudtunk előtte. Olyasmibe, ami valamilyen módon a jelenünket is befolyásolta. Szerintem ez az előadás egy kicsit ilyen lesz. Belesünk a hatalmi harcokba, abba a korba, amikor testvérek csak azért estek egymásnak, hogy megszerezzék a koronát. Izgalmas időszaka ez a történelmünknek. Ez a brutális hatalomvágy, mely igazából a jelenben is nagyon erősen jelen van, csak már nem királyokról beszélünk. És van az előadásnak egy nagyon jó humora is. Szeretem az olyan darabokat, ahol sokáig nevetgélek, aztán a végén megkönnyezem őket, vagy belegondolok abba, hogy az igazság ennél sokkal mélyebb.

* A Félelem és reszketés Szabadkán című előadást Kucsov Boris rendezte, itt kisebb szereped volt, de azért a zárójelenetben te vagy a főszereplő. Eközben pedig a darab egészében nagyon kell koncentrálnod, hiszen a színpadkép alakításában mindenki részt vesz, így te is. Könnyebb vagy nehezebb egy ilyen jellegű előadást játszani?

— Mentálisan igényel több koncentrációt egy ilyen jellegű darab. Itt nem kell nagy ívet alakítani, mégis folyamatosan ott kell lenned fejben, az első perctől az utolsóig. Egyébként egy kicsit már vágyom egy olyan előadásra, ahol csak egy szerepet játszom végig, hogy megérezzem, hogyan lehet annak az érzelmeit megmutatni, végigfuttatni magamon. De azt is szeretem, ha nincs egy perc nyugalmam sem, és váltogatom a szerepeimet. Ebben az előadásban végig öltözködöm, úgyhogy nagyon kell figyelnem, hogy éppen miből mibe váltok, s ezt is élvezem.

* A KDSZ társulatának tagjai híresek arról, hogy rendszeresen edzenek, de te ezenfelül is tornázol.  

— Bevallom, függő vagyok. Ha van egy nap, amikor kevesebbet mozgok, azonnal ki kell találnom valamit. Ha más nem, sétálok, mert nem bírok nyugton maradni. De ez nem mindig volt így. Régen nem szerettem kifáradni, leizzadni, pirosnak lenni, letusolni torna után. Aztán rájöttem, hogy ha én a KDSZ-ben szeretnék színésznő lenni, melynek társulata — ahogy te is mondod — híres az edzéseiről, akkor nem lehetek olyan, mint egy tál tészta, ezért elkezdtem futni járni a Duna-partra, és tornáztam a kinti gépeken. Végigbicikliztem a Tanyaszínházat, ráéreztem az edzés ízére, s megtetszett. Most már a határaimat is feszegetem, egyre többet bírok, és többet is igénylek a mozgásból, a tornából. Ez a fejlődésérzés, azt hiszem, addiktív.

* Edzed a tested, de mi a helyzet a lelki edzéssel?

— Hm. Egy jó alvást sokra becsülök, és szeretek olvasni. Persze sokszor nincs erőm elővenni egy könyvet, de a nyár végén három könyvet olvastam el egymás után, és várom azt az időszakot, amikor ezt újra megtehetem.  

* És ott a zene is, hiszen bár nincs fellépésetek, rendszeresen próbáltok a kis színészzenekarral.  

— Igen. Ez mindannyiunknak fontos. Próbálunk, hogy ha egyszer lesz fellépésünk, az jó legyen. Három éve létezik a zenekar, eddig egy fellépésünk volt, elkészítettük a Pál utcai fiúk zenéjét a Színes Szilánkok Diákszínpad számára, s most is dolgozunk dalokon, remélhetőleg, be is tudjuk őket mutatni. Közülünk nem mindenki járt zeneiskolába, így lassabb folyamat elsajátítani egy-egy zenei frázist, szóval próbák közben is tanulunk, s ez nagyon jó.