Lezajlottak a parlamenti választások - amelyeket két okból hoztunk előre. Az egyik, mert ezt megkívánta az új alkotmány, a másik, mert pótolni kívánjuk azt a lemaradást, ami az EU-val való tárgyalások miatt bekövetkezett és ami attól kezdve 2006 végéig 340 millió eurónkba került. Ennyit vesztettünk ugyanis olyanformán, hogy nem használhattuk fel az Unió pénzét, amelyet megkaphattunk volna, ha teljesítjük kötelezettségünket, azaz végre leszállítjuk Hágának legalább azt a két ,,hazafi'-t, akiket mindenekelőtt követel tőlünk. Ha valaki netán ne tudná, kikről van szó, azoknak megmondjuk: Mladićról és Karadžićról. Az év folyamán ugyanis félmilliárd eurót mozgathattunk volna meg érdekünkben, ehelyett csak 160-at kaptunk. Pontosabban: programjainkat ennyivel támogatta az Unió.
Na már most, ha ennyit vesztettünk és a továbbiakban is legalább ennyi lóg madzagon, teljesen érthetetlen az a totojázás, ami a parlament összehívása és új kormány megalakítása körül folyik. Ez azért ejt kétségbe, illetve dühít minden valamire való gazdasági embert, sőt mindenkit, aki Szerbiának mint államnak és polgárainak mint szenvedő alanyoknak a barátja, mert Európa tudomásunkra hozta, hogy a demokratikus kormány gyors megalakítása és az euro-kompatibilis programok gyors meghozatala esetén eltekintenek attól, hogy a további tárgyalások előfeltételeként a két jómadár leszállítását tűzzék ki feltételként. Mindebben az a legérthetetlenebb, hogy amikor ezeket a sorokat írjuk, még mindig akadnak pártok és koalíciók, amelyek nem küldték be az országos választási bizottságnak az általuk delegált képviselők listáját. Nem túlzás azt állítani, hogy ezek közvetlenül szabotálják a demokratikus kibontakozást. Mert azon túl, hogy megegyeztek a közös listákban, azt is el kellett volna azonnal dönteniük, kiket állítanak listájuk élére, tehát a megszerzett mandátumok arányában kik kerülhetnek be biztosan a parlamentbe.
Ilyen esetekben az ember nem kerülheti el az összehasonlításokat. Például azt, hogy 15 évvel ezelőtt a velünk nagyjából egyforma nagyságú és lakosságú Bulgária gazdaságának fejlettsége és intézményeinek működése tekintetében legalább 50 évvel maradt el mögöttünk. Aztán egyenetlenségeink és háborúink miatt elébünk kanyarodott - ha gazdaságának fejlettsége tekintetében talán nem is, de céltudatos törekvései alapján igen - aminek eredményeként ez az ország tagjelölt lehetett, mi pedig nem. Ettől függetlenül az EU tavaly, a kilátásba helyezett pénzbeli támogatásai tekintetében kiegyenlítette Szerbiát és Bulgáriát, s mindkét ország 500-500 millió eurót használhatott fel. Bulgária élt a lehetőségekkel, mi pedig ezt elmulasztottuk megtenni. åk vitték az 500 milliót, nekünk pedig 160 maradt. Bulgária, immár EU-tagként, az idén 1,3 milliárdra számíthat, mi pedig addig mozdulni sem tudunk az EU-s kasszák felé, amíg elő nem vesszük jobbik eszünket (ha nekünk egyáltalán van ilyenünk), félretesszük buta és önző párt- és egyéni-politikusi rátartiságunkat, és végre leteszünk valami komolyat Európa asztalára. Az Unió ugyanis kifejezte meggyőződését abban a tekintetben, hogy fiókjainkban vannak ilyesmik. Abból indulnak ugyanis ki, hogy nekünk tavaly kész csatlakozási és stabilizációs terveink voltak, amiket 2006 közepén alá lehetett volna írni, de erre a tárgyalások felfüggesztése miatt nem kerülhetett sor.
Mi az, amire az EU pénzbeli segítséget adna - némi szembehunyással? A demokratikus intézményrendszer kiépítésére és a regionális, az országhatárokat (az EU tagországaiét is) meghaladó regionális együttműködésre, amiben a gazdaságiak is benne foglaltatnak. Mondhatná valaki, az első tán nem ,,fontos', a másik meg kissé nehézkesen halad, no de a pénz az pénz, ezekre mindenképpen kénytelenek vagyunk költeni, s ha itt a ,,másét' vehetjük igénybe, miért pazaroljuk a magunkét? És mire lehetne azonnal pénzt kapni, ha elérhetnénk a tagjelölti státust? Elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésére - amiben cselekedeteink elég gyatrák -, no, meg szociális rendszerünk kiépítésére, juttatásaink növelésére, szerkezetének tökéletesítésére, benne tehát az emberi erőforrások (pl. az iskolák, az iskoláztatás) fejlesztésére. Hogy az utóbbi esetben mekkora támogatásról lehetne szó? Legalább a tízszeresére annak, amihez tavaly hozzájutottunk.
Nagyon sokba kerül nekünk politikusaink tökfejűsége...