Én falusi gyerek vagyok. Szoktam is ezt gyakran hangoztatni, mégpedig amikor azt akarom kifejezni, hogy több oldalról tudok a dolgokra tekinteni. Tehát városiként és falusiként gondolkodom egyidejűleg, és ebben felesleges az értelmet keresni.
Azért is szeretem hangoztatni az egykori falusi mivoltomat, mert régebben valamelyest közelebbi kapcsolatot ápoltam a természettel, mint a város szívében, a panellakások betonrengetegében felcseperedő általános iskolás osztálytársaim. Természetismeret-órán elmondhattam, hogy már fejtem kecskét, láttam, miként ontják ki a haszonállatok életét, valamint azt is, hogy néhány óra alatt ezekből hogyan lett kész ebéd az asztalon. A szomszéd Piri nénihez friss, még szinte meleg tehéntejért jártam át, a tatám pedig a kecskéből nyerte a csokoládés tejet — az utóbbit a nagypapám állította, én pedig négyéves fejjel elhittem neki. Arra is emlékszem, hogy mennyire kellemes volt a tavaszi határban, a szántóföldek mellett sétáltatni az egyik barátommal a sárhegyijét, és közben a távolban követni a sietősen szökdelő őzeket. Ekkor különben kincseket is kerestünk az elhagyatott tanyákon, meglehetősen kis sikerrel, de a lényeg, hogy Brúnó, a jámbor kutya őrizte épségünket az arra ólálkodó kóbor állatokkal szemben.
Még most is úgy érzem, hogy a városban eltöltött hetek után jólesik egy picit ellátogatni vidékre, közelebb kerülni a földhöz, az éghez és a levegőhöz. Igen, tudom, a városokban is vannak parkok, de azok akármennyire is gyönyörűen kiépítettek és rendezettek, valamiért mindig szürkébbek. S elgondolkodtat, ha egy bizonyos padra leülök, hányan láthatták ugyanazt a tudatosan, papírra vetett tervek szerint elhelyezett fát, bokrot, cserjét és az apró kövekkel övezett halastavat.
A hétvégi vidéki üdülések alatt pedig a betondzsungel kezd el hiányozni. Hol itt a logika? Persze erre mondta a korábbi, a hetvenes éveit már jócskán taposó házibácsim, hogy nekünk, fiataloknak kellene egy lakás a városban meg egy hétvégi ház lent a tó mellett. Jó is lenne, hiszen a havi béremnek csak a felét adtam neki oda a lakhatásért.
Nem vágyom nagyra, csak egy ici-pici teleportkapura, mely a vidéki házamból a városi munkahelyemre vinne, amikor csak szeretném, s így kielégíthetném az összefoltozott énemet. Látják, a józan paraszti ész szerint a kis dolgok is lehetnek nagy dolgokra hivatottak. És valóban, a sorsunk átírásához sem kellene más, mint például egy icike-picike hetes találat a lottón… Valóban nem kell több.
