— Nem tudom, magának vagy az olvasónak eszébe jutott-e élete folyamán, hogy megállapítsa: hát nem én akartam a világra jönni, erről mások döntöttek, most mégis nekem kell viselnem a következményeket — mondja az asszony kérdő tekintettel. — Egy gyermeknek a születése után aztán már egyedül kell harcolnia az életben. Azt hiszem, ha választhattam volna, biztosan nem jöttem volna a világra, különös tekintettel arra, hogy a születésem utáni legkorábbi korszakra semmiképp sem tudtam hatni. Amit mondok, talán hülye filozofálásnak tűnik, de ha elgondolkodunk egy kicsit ezen, rájövünk, hogy semmiben sem túlzok. Egy egyszerű, falusi munkáscsalád első gyereke vagyok. A szüleim még házasok sem voltak, anyám alig töltötte be a tizennyolcadik évét. Elvált szülők gyereke volt, a három testvér közül a legidősebb. Amikor az anyja otthagyta őket, az apja a városban dolgozott, a rokonságból pedig senki sem akarta a gyerekeket istápolni, annak ellenére sem, hogy tudták, az anyjuk más faluba költözött egy férfi miatt. Apám rokonsága sem volt iskolapéldája a jó családnak — a négy gyerek közül ő volt a második, akit nem volt ki neveljen, mert a néhány évvel idősebb bátyja már tizenöt éves korában napszámba járt a szüleivel.

A szüleim az általános iskola nyolcadik osztályában jöttek össze. Anya tizenhat éves volt, amikor terhes maradt velem. Apám azt mondta, neki nem kell még gyerek, de ha anya akarja, tartsa meg, és majd megesküdnek. Persze, az esküvőből semmi sem lett, mert nem voltak még nagykorúak. Apám szülei azt mondták, náluk még ágy sincs elég, hova teszik majd a babát. Az anyám apja kétségbe volt esve. Kérte a volt felesége segítségét, de az akkor éppen terhes volt a második férjétől. Azt hiszem, az anyai nagyapát én késztettem arra, hogy párt keressen magának. Talált is egy aranyos özvegyasszonyt, aki öregségükig a nagyapával maradt. És nagyon rendes volt hozzánk. Mert miután a szüleim nagykorúak lettek, lett még egy húgom és két öcsém. Rendkívül szegények voltunk, sokszor még kenyérre sem volt pénzünk. Anyám nagyon jól meg tudta játszani a szerencsétlen, tudatlan fiatalasszonyt. Ő mindenkitől elfogadott mindent: pénzt, lisztet, használt ruhát… Ilyen körülmények között nőttünk fel.

Én szerettem volna tanulni, de a szüleim szerint ez lehetetlen volt. Anyám sosem dolgozott, hiszen a négy gyerek mellett állandóan ott kellett lenni. A nagyapa élettársának köszönhetem, hogy középiskolába írattak, de a harmadik osztályt már nem járhattam ki, a szüleim velünk együtt ugyanis Németországba mentek, azt remélve, hogy ott könnyebb lesz az életünk. De ott is — az apámon kívül — csak én dolgoztam egy varrodában mint takarítónő. Húszéves voltam, amikor megismertem ott egy idevalósi fiút, és néhány hónap után úgy döntöttünk, végérvényesen hazajövünk. Anyám persze kézzel-lábbal tiltakozott, hiszen nemcsak jövedelemforrás voltam, hanem ingyen munkaerő is a szüleim szemében. De én másmilyen életet kívántam magamnak és a születendő gyermekemnek, hát összecsomagoltunk a fiúval, és hazajöttünk. Abban reménykedtem, hogy a nagyapa élettársa majd segít talpra állnunk, és megtanít bennünket élni. Mire azonban hazaértünk, ő már sajnos az örök nyugvóhelyén volt. Ma is időnként kimegyek hozzá a temetőbe, és tiszta szívvel mesélem neki a bajainkat. Nem hiszek a csodákban, de lassan helyre rázódott az életünk. Van két gyönyörű gyerekünk, akik jövetelét szeretettel, gondoskodva vártuk, tele tervekkel, hogy majd mit teszünk meg értük. Gondolja el, a múltkor az anyám jelentkezett telefonon, és arra kért, hogy küldjek nekik pénzt, mert az apám beteg, és nem keres. Annyira meglepett a kérése, hogy válaszolni sem tudtam azonnal. Amikor magamhoz tértem, azt mondtam neki, hogy én is kértem, hogy iskolába járjak, de ő azt mondta, nincs rá pénz. Pedig én nem is kértem, hogy megszülessek. De ha már megszülettem, talán a szüleimnek van valamilyen kötelességük irántam. Erre azt a választ adta, hogy a gyereknek is van kötelezettsége a szülővel szemben. Nekik nem volt pénzük arra, hogy én tanuljak, de ha most nekem van pénzem arra, hogy lakást vegyünk, meg hogy a gyerekek elmenjenek az iskolai kirándulásokra, hát akkor legyen arra is, hogy „szegény, öreg” anyámat segítsem. Most azon gondolkodom, melyikünk téved hatalmasat — vagy lehet, hogy mindkettőnknek igaza van?