"Megfonta a fonalat a száz éves rokkán"

Amikor édesanyám jóízűen elfogyasztotta a Mikulás-napi ebédet családunk asztalánál, és óvatosan még egyszer megkérdezte a feleségemet, rámutatva kicsiny ajándékcsomagjára: ,,Ugye ez az enyém, Etelkám?", akkor még nem sejtette közülünk senki, hogy a szent karácsonyi böjtös bablevest - amelyet azelőtt minden évben ő, és csakis ő készített el - már nem közöttünk, hanem valahol a Teremtő Jóisten országában, a húsz hosszú éve halott édesapám társaságában fogyasztja majd el. Mindennap kisebbre szabott lépteivel, hóna alatt a kis "szmotulyak"-kal, arcán a legnagyobb fájdalmát el nem áruló mosolyával, könnyű bambusznád botját híva segítségül, eltotyogott barátságos kis városi szobájába. ,,Kérsz még valamit, almát, narancsot?" - kérdeztem elmenőben minduntalan, valami benső ingertől hajtva, hogy megadtam-e mindent, amit adhattam volna, és amit ő szerénységből, vagy éppen büszkeségétől hajtva nem kért.
- Nem, megvan mindenem - mondta, és lassan becsukta maga mögött az ajtót, csendesen, hogy ezzel se zavarjon senkit. Az, hogy megvan mindenem, nagyon kevéske dolgot rejtett magában. Talán a mindennapi gyógyszerét, két szem cukorkát, egy kis kompótot a jóízű tanyai körtéből, meleg szobácskát, egy bögrényi kamillateát és természetesen a szokásos újságjait, amelyeket előszeretettel olvasgatott, különösen, ha valamelyik írásomat vélte benne felfedezni. Elmenőben utánanézve gondolatban meg-megsimogattam őszbemenő, ritkuló haját. Néztem, hogy az én drága anyám, aki valamikor nem ismert fáradságot és lehetetlent, aki a csókai községben a nők közül elsőnek lovagolta meg a traktor nyergét, aki számára nem volt nem tudom vagy nem bírom, miként totyog, kezében a kis elemózsiája, és miként rövidülnek napról napra a léptei.
Arra, ami december huszadikán bekövetkezett, már hosszú évek óta tudatosan felkészült a nagyi, amiként szólítottuk attól a régen várt naptól kezdve, hogy nagymama lett. Dolgait lassan rendbe tette a tanyasi szekrényében, külön figyelmet szentelve az ingesdobozban félretett dolgoknak, amelyeket az utolsó útjára szánt felvenni. Tette ezt úgy, hogy mi ne vegyünk észre semmit az előkészületekből. Három éve kimosta a gyapjút, amelyet Törökkanizsán megdandároztatott, majd egy télen át a százéves rokkán szorgalmasan megfonta. A következő télen a sok fonalat türelmesen fuszeklikká varázsolta. Külön-külön méret szerint a család minden tagjának. Nem feledkezett meg Erzsi húgáról sem, akit nagy betegsége már évekkel ezelőtt ágyhoz kötött a távoli Nagykikindán, és akivel telefonon naponta megtárgyalták az élet dolgait. Ezen a télen már csak egy kis stoppolásra tellett jócskán fogyó erejéből.
Azon a szombaton, amikor drága anyám megkezdte útját a Megváltója felé, már nem bírt felkapaszkodni a betegágyára. Igyekeztem úgy segíteni neki, hogy ne vegye észre, mennyire rám van utalva, ezért arra biztattam, hogy egy kicsit hátrébb lépdelve üljön az ágy szélére, ahonnan könnyebben felsegíthetem.
- Egy picit menjél hátrébb, anyám - biztatgattam csendesen.
- Nem birok hátrébb menni, fiam - szólt a kedves szelíden, és ott, akkor ez a félmondat belém hasított, és intelemként, talán végső figyelmeztetésül, mindörökre megmarad bennem.
Két napra rá drága Édesanyám, nem várva meg a hajnalt, kapott lelkét visszaadta Teremtőjének kezébe, maga pedig megtért pihenni a már húsz éve eltávozott Édesapám mellé a kanizsamonostori temetőbe. Arcán mosoly ült, látszott rajta, hogy megbékélt a sorsával, és úgy távozott, hogy rendet hagyott maga után.
,,Nem bírok hátrébb menni, fiam" - forgatom azóta is ezt a kusza mondatot számban. Drága szülőanyám soha az életben nem hátrált meg semmitől sem, még a halál tornácán sem volt hajlandó a megengedettnél hátrébb menni. Én meddig hátrálok még? - teszem fel magamnak a kérdést. Meddig engedem meg, hogy a nálamnál hitványabbak folyton hátrébb lökdössenek? Mikor mondom már ki végre, deresedő fejjel, erősen benne a hatodik tízesben azt, amit drága anyám elmenőben mondott? Meddig kell még nekem, nekünk, itt, a Kárpátok koszorújában, az Egyistentől nekünk taksált földön meghátrálnunk, minduntalan meghunyászkodnunk, engednünk, hogy minden arra járó rúgjon rajtunk egyet? Dönteni kell végre, hogy nem szabad tovább meghátrálni, mert nem vagyok, nem vagyunk hitványabbak, mint a többi ember. Ha mi nem vívjuk ki magunknak a megbecsülést, akkor ezt ne várjuk el másoktól sem.
Kicsit szégyellem magam, hogy elmenni készülő, agg édesanyámnak kellett felnyitnia a szememet, és hogy csak most tudatosodott bennem a gondolat, hogy ezentúl nem szabad és nem lehet hátrébb menni.