Rómát katonai erő, fejlett jogrendszer és államszervezet jellemezte. Az ókor egyik legjelentősebb birodalma volt, mely fénykorában az addig ismert majdnem teljes világot meghódította. Abban az időben nyilván azt hihették a filozófusok, hogy egy ilyen fejlett birodalom nem fog csak úgy összeomlani. Mégis ez történt. Szokás mondani, hogy ha a történelem nem is ismétli önmagát, de a mintázatok felismerhetően ismétlődnek.

Már csak ezért is érdemes áttekinteni, hogy milyen tényezők vezethettek el a Római Birodalom bukásához. Fénykorában mintegy 60 milliós lakossága volt, és a Krisztus utáni II. századra meghódította az akkor ismert majdnem teljes világot. Mezopotámiától a Brit-szigetekig, a Kaszpi-tengertől a mai Gibraltárig a római légiók dominanciája valósulhatott meg. Aztán az V. században a Nyugatrómai Birodalom bukása nemcsak egy nagy birodalom vége, hanem Európában egy nagy civilizáció összeomlása is volt. Rómában az állam vízvezetéket épített, ingyenes, vezetékes vízzel működő illemhelyeket tartott fenn. A szennyvíz elvezetéséről is gondoskodtak. Ha összehasonlítjuk ezt azzal, hogy Európában a lakosság még a XIX. században is a folyókból, patakokból, esetenként szennyezett ásott kutakból nyerte ki a vizet, megdöbbenhetünk, hogy mi okozhatott ilyen hanyatlást.

Szalai Attila rajza

Róma bukása után az építészetben is hatalmas visszafejlődés történt. Még a késői középkorban is a római korban égetett, bontott téglákat igyekeztek felhasználni új épületek falazásához. A betonkészítés technológiáját is csak évszázadok múlva fedezték fel újra. A rómaiak olyan kifinomult sebészeti eljárásokat is végeztek, amelyekre a XVIII—XIX. századig kellett várni. A római orvosok a fájdalmas műtétek elvégzése során fejlett érzéstelenítési módszereket alkalmaztak. A birodalom összeomlása után 1500 évre eltűntek az orvosi gyakorlatból az ilyen módszerek. A sebészeti eszközök forró vízzel történő fertőtlenítése, az egyes orvosi felszerelések első használat utáni kidobása csak a XIX. században vált ismét szokássá, bevett gyakorlattá.

A XVII—XVIII. században Európában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten is sok helyen a rómaiak által kiépített úthálózatot használták. A Római Birodalmat fénykorában 70 000 kilométeres, jól karbantartott úthálózat kötötte össze. Abból az időből eredeztethető a mondás, hogy minden út Rómába vezet, hiszen a hálózatot római központúként alakították ki. A római jogot, az abban az időben kialakított jogrendszert a mai napig ajánlott tanulmányozni. Sok szempontból ugyan az a kor mai értelemben nem volt demokratikusnak nevezhető, de érdekes tényként említhető, hogy az I. században élt, polgárjoggal bíró római nőnek több joga volt, mint a XIX. századi, viktoriánus kori angol társának. Házasságában magánvagyona lehetett, a házasság az ő kezdeményezésére is megszűnhetett, perképesnek tekintették, személyesen is képviselhette magát a bíróságon, saját vállalkozást is indíthatott.

A bukást nyilván siettette, hogy a gazdagsága miatt vonzó Rómát a barbár törzsek többször kifosztották. A keleti és a nyugati rész közötti ellentétek miatt a birodalom egysége megszűnt. A barbárok egy idő után már ki-be jártak a határokon. A megapolisz végül a következő korok számára egy egyszerű kőbányává változott. Ezek tükrében talán nem is olyan nehéz párhuzamokat vonni a mai kor történéseivel. Vagy lehet, hogy a hasonlóság csupán a véletlen műve? Legyünk-e vagy ne legyünk rómaiak? Megtörténhet, hogy valóban ez most a jövőnket is meghatározó kérdés?