* Mindenki a sorozatról beszél — és ezáltal rólad is. Élvezed?

— Inkább szokom, de persze tisztában voltam vele, hogy ez a következménye egy ekkora volumenű produkciónak, viszont nagyon furcsa. Felismernek az utcán, fotót kérnek, leszólítanak. Persze szívesen szóba elegyedek emberekkel, de egy ponton túl már sok tud lenni.

(Fotó: Aknay Csaba — The Orbital Strangers Project)

* A legtöbb színész álma egy nagy filmszerep. Te is így voltál vele?

— Persze. Az egyetemi éveim alatt jöttek hozzánk castingigazgatók, filmrendezők, azt éreztem, wow, holnaptól jön a film, a siker. Nagyon igyekeztem, de nem érkezett visszajelzés, úgyhogy a lendület alábbhagyott. Aztán első éves mesterszakos voltam, amikor kaptam egy telefonhívást, hogy lesz egy film, a Patthelyzet, küldjek bemutatkozóvideót. Késve küldtem egy telefonnal felvett anyagot, úgy voltam vele, ez is csak mézesmadzag, nem akarok megint esni. De jött az újabb hívás, hogy megnéznének, ami után be is válogattak. Kellemes csalódás volt, és tapasztalatnak is első osztályú.

* S ezután rögtön jött a Hunyadi?

— Ez is szinte véletlenül történt. Jött egy castingigazgató Erdélybe, aki az itteni társulatok színészeiről készített adatbázist. El sem mentem valamiért, de két hét múlva visszajött, és szólt, hogy ha van kedvem, menjek. Ekkor még szó sem volt a Hunyadiról, néhány hónapra rá kaptam egy telefont, hogy készül egy gigaprodukció, küldjek bemutatkozóvideót. Így tettem, majd már jelenetet kértek, azt is elküldtem, de még mindig nem tudtam, melyik szereplőre castingolnak. Aztán felhívtak, hogy jelenjek meg személyesen. Ez azért volt problematikus, mert a járvány miatt lezárták a határokat. Nagyon idegesítő állapot volt. Akkor még a Tompa Miklós Társulat tagja voltam, ültem egy előadás után, s azon agyaltam, igyak-e egy pohár bort, vagy üljek autóba, és próbáljak meg feljutni. Az utóbbi mellett döntöttem, és szerencsémre sikerrel jártam. Megvolt a meghallgatás, visszamentem Marosvásárhelyre, újabb néhány hónap eltelt, amikor szóltak, hogy bekerültem a végső fordulóba, várnak. Na ekkor durvult be még inkább a járvány, így csak sokkal később sikerült felutaznom. Akkor már ott voltak a riválisaim, akik Hunyadira castingoltak. Nagyon izgalmas volt, hiszen ez volt az első személyes tapasztalatom szakmai közegben, de senki nem ismert. Nem is értették, hogyan kerülök oda, hol voltam az addigi rostákon. Nagyon jól éreztem magam, s ez óriási visszaigazolás volt, tudtam, ez biztosan jól fog elsülni. Újabb hetek, hónapok teltek el, amikor jött a hír, hogy enyém a szerep. Összegezve a kapcsolatomat a filmmel: ott volt tehát a kezdetek kezdetén az őrületes vágyakozás, mely utána leomlott, meghalt a hit, aztán jött egy kisebb kavics, majd a szikla a végén. Itt tartok most.

(Fotó: Galgóczi Németh Kristóf)

* A forgatás előtt mennyire ismerted a magyar történelemnek ezt a szeletét, a kort, a karaktereket?

— A történelmet mindig imádtam. Hunyadi Jánosról először apámtól hallottam, ő mesélte, kiért szól délben a harang. Nem tudom, Szerbiában hogyan van, de mi inkább a román történelmet tanultuk a világtörténelem mellett, mint a magyart. Hunyadiról a román történelemkönyvben többet lehetett olvasni, mint a magyarban. Sokat segített, hogy elolvashattam Bán Mór regénysorozatát, mely a filmsorozatot ihlette. Mivel egy regénysorozatról van szó, természetesen fikciós elemek is bekúsznak, melyek színesebbé teszik. Számomra azért volt hasznos, mert megismerhettem, milyen kép jelenik meg Hunyadiról. A regénysorozat ugyanis sokkal komplexebb, árnyaltabban, részletesebben mutatja be az ő személyiségét. Viszont amikor végigolvastam, arra jöttem rá, hogy látom magam előtt Hunyadit, de az nem én vagyok. Az elején tehát bőven voltak félelmeim.

* Egy nagyon komoly felkészülési fázis előzte meg a forgatást, ezt hogyan kell elképzelni?

— Nagyon progresszív volt az a több mint féléves időszak. Minden nap be volt táblázva. Kaszkadőrökkel dolgoztam, előbb 4 órát, a vége felé volt, hogy 10-et. Kardforgatás, harcjelenetek… Azt sem tudtam, hogyan kell vágni egy karddal. Ott álltam egy óriási tükör előtt, s úgy éreztem magam, mint egy ovis. Gyöngyösi Mátéval kezdtem dolgozni. Eltelt néhány hét, azt éreztem, kezd valami kiforrni, amikor is bekapcsolódott a munkába még vagy 40 kaszkadőr. Emlékszem a pillanatra, ahogy nyílik az ajtó, és sorban jönnek be a nálam fiatalabb fiúk, én pedig azt érzem, hogy megyek össze, én vagyok az ovis a nagyok között. Egy tesztoszteronnal átitatott tér, közben pedig mindegyikük nagyon érzékeny srác. Ez a két pólus keveredett, és nagyon szép dolgok születtek. Nem egyik napról a másikra tanultam meg lovagolni vagy kardot forgatni, de végig elképesztő támogatást és figyelmet kaptam.

(Fotó: Galgóczi Németh Kristóf)

* Nem volt semmi olyan, amire azt mondtad, nem akarod bevállalni, csinálja a dublőr?

— Nem, semmi. Az akciójelenetek nagyon be voltak próbálva, egy percig sem éreztem magam veszélyben. Az első csatajelenetet vagy egy hónapig raktuk össze, hogy minden olajozottan működjön. Később erre már nem volt ennyi idő, de addigra már összeszoktunk a fiúkkal, gyorsan megoldottuk.

* Milyen volt végignézni a kész, már összevágott epizódokat?

— Most már nagyon élvezem. A forgatás alatt már párhuzamosan dolgoztak a vágószobákban, és volt, amikor a félkész részeket visszanézhettük. Lehet, ez egy színészi betegség, de az elején nehéz volt visszanézni, mit csinálok. A színházban erre nincs is lehetőség. Ennél a műfajnál viszont sokat segített, hogy láthattam magam. És ha félre tudtam tenni az önértékelést, könnyen tudtam értelmezni a rendezői instrukciókat, amikor videón is megmutatta, mire gondol pontosan. Egyébként volt a forgatás elején rajtam nyomás, hogy meg kell feleljek, de amikor ezt félretettem, elkezdtem élvezni. Emlékszem, a harmadik epizódban látható jelenetet forgattuk, amikor Hunyadi visszatér Milánóból, ül az ágy szélén, Erzsébet fésüli a haját, s ő azt mondja: az esküt megszegtem. Ez volt az a jelenet, amikor realizáltam, hogy ne eljátszani akarjam, hanem megélni a helyzetet. Itt éreztem meg ennek a szépségét, és kezdett minden gördülékenyebben menni.

* Attól tartasz-e, hogy mostantól Hunyadi karakterével azonosítanak majd?

— Amikor megnyitom a böngészőm, olyan címeket olvasok például, hogy A Hunyadi sztárja a legszexibb, amiben az a vicces, hogy címkéket keresnek, melyeket rám lehet aggatni. Nem tudom ezt hova rakni, mosolygok rajta, s várom, na ma mit hoznak le rólam, amit még én sem tudtam magamról. Az pedig, hogy belém látják Hunyadit… hm… Benne van a pakliban, persze, s hidegrázós arra gondolni, hogy amikor húsz év múlva megnézik a gyerekek, az én arcképemmel kötik össze, de el tudom fogadni. Úgy vagyok vele, hogy meg kell ülni ezt a lovat, azaz kihasználni a lehetőségeket, melyeket esetleg hoz. Aztán majd remélhetőleg a következő szerep felülírja.

(Fotó: Galgóczi Németh Kristóf)

* Akkor maradnál a filmnél, ha van rá lehetőség? Esetleg van is már újabb felkérés?

— Egyelőre nincs. A célom most az, hogy külföldi vizekre evezzek, ehhez pedig nemzetközi ügynökségre kell szert tennem, most ez van folyamatban. A Hunyadi most még csak Magyarországon látható, de hamarosan indul a külföldi forgalmazása. Bízom a legjobbakban, de sokszor volt már olyan az életemben, hogy ha valami nem sikerült, akkor is ugyanúgy felkeltem másnap, és végeztem a munkámat. A lehetőség mindenre megvan, a kérdés, hogy az ember elég merész-e bevállalni. Mert ha arra gondolok, hogy külföld, azért összeszorul a gyomrom, de sokszor szorult már össze, s utána a lehető legszebb dolgok történtek.

* Ha jól tudom, a zene is érdekel, azt nyilatkoztad, egyszer szívesen szereznél filmzenét is.

— Nagyon fontos számomra a zene. Nem szeretek magamra csak színészként tekinteni, s azt sem tartom jónak, ha az embereket a diplomájuk szerint határozzák meg. Hiszen ismerünk kiváló zeneszerzőket, színészeket, festőket, akiknek nincs is diplomájuk, vagy ha van, akkor másból. Ilyen értelemben a zene nálam egy a sok dolog közül, mellyel foglalkozom, hiszen állandóan kutatok, keresem magam. Lehet, hogy valaki azt mondja neked, ebben nem vagy jó. Szerintem ilyen nincs, ezt felül lehet írni, hiszen ha időt és energiát fektetsz valamibe, fejlődni fogsz. Ilyen nálam a zene is. Most is itt van előttem a zongora. S igen, eljátszadozom a gondolattal, hogy zenét szerezzek. Miért is ne?

* Ez jó felfogás, de ehhez kell egy ilyen személyiség is, aki nem adja fel, nem ül fel a kritikának.

— Azt látom, hogy sokan függünk a külső impulzusoktól. Ráadásul ma már mindenki szakértő. Véleményezni a legkönnyebb. Nálam az volt a fordulópont, amikor az edzés bejött az életembe, mert ezzel igazolódott bennem, hogy bármire képes vagyok. Látsz egy izmot, mely addig nem volt ott, s ezt te érted el, nem a tanár adta a jó jegyet, vagy a színházigazgató a szerepet, én fektettem bele munkát, melynek eredménye van. Ha akkor is arra figyeltem volna, mit mondanak mások, lehet, megint zuhanok vagy abbahagyom. Az emberek mindig találnak rajtad fogást. Azt tanácsolom mindenkinek, fiatalnak, idősnek, hogy keresse meg magában, amire vágyik, amit szeret, amiben hisz. Ha pedig még nem hisz, keresse meg, miben tudna hinni, és onnantól fűzzön fel erre mindent, ami előreviszi. Jöhet egy pofon, bezárulhat egy ajtó, de a kellemetlen dolgokból tanulunk, nem igaz?