A bevezető előadás során Slađana Aleksić, a múzeum biológusa elmondta, egy műanyag zacskónak tíztől akár ezer évig terjedő idő szükséges a lebomláshoz, a műanyagszármazékok pedig könnyen bejutnak a talajba, vizekbe, állatokba és ezáltal belénk, emberekbe is. Amellett, hogy beszéltünk az élővilágot fenyegető veszélyekről, érdekességeket is hallottunk az első műanyag előállításáról. A papírtasakokat nagyon hamar leváltotta a műanyag, hiszen az többször felhasználható és könnyebben alkalmazható volt — a füleinek köszönhetően. 1898-ban Hans von Pechmann sikeresen izolálta a polietilént, ami elindíthatta a műanyaggyártást, később, 1963-ban Karl Ziegler Nobel-díjat is kapott a kutatás továbbfejlesztéséért, Stan Gustav Thulin pedig a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült a világ első legyártott műanyag zacskójával 1965-ben. Akkoriban még egyikük sem sejtette, mekkora fejtörést okoz majd találmányuk az eljövendő generációk számára. A műanyag nap mint nap körbevesz bennünket, a legtöbben igyekszünk tudatosan helyettesíteni a környezet érdekében, de ezt nehezíti, hogy sokszor az sem teljesen újrahasznosítható, amiről azt hisszük, hogy az.

A műhelymunkára valamilyen érdekes mintázatú szövetdarabbal kellett érkezni, melynek végei könnyen összeköthetőek. Megtudhattuk, hogy manapság Japánban okozza a legnagyobb gondot a műanyag csomagolások használata, ebből adódóan a szervezők a program témájának egy japán csomagolási technika bemutatását tűzték ki célul. A furoshiki egy tradicionális módszer, mely nemcsak a különféle tárgyak praktikus transzportálását segíti, hanem esztétikailag is megállja a helyét az anyagok színes és mintás variációinak köszönhetően. A résztvevők rajzok formájában kapták meg a munkához szükséges instrukciókat, és kezdődhetett is a csomagolás.

Reméljük, az ilyen és ehhez hasonló programok továbbra is próbálnak majd ráébreszteni bennünket a környezet védelmére, mivel bolygónk csak egy van, és azt érdemes lenne megőrizni.