A századvégi Bácskai Ellenőrt lapozgattam anyaggyűjtés céljából, és nagyon sok érdekességen akadt meg a szemem. Sokszor rácsodálkozom olyan jelenségekre, amelyekből okulhatnak a mai újságírók és újságszerkesztők. Nem emlékszem például arra, hogy az utóbbi időben született-e egy-egy kivételes tehetségű művészről szóló vezércikk.
Gyakran ezt a kiemelkedő helyet egy-egy művésszel kapcsolatos bejelentenivaló helyett a politikai élet jeles eseményei foglalják el. Nem is olyan régen Sebestyén Márta érdemelt volna ilyen gesztust, mivel a nemzetek közötti zenei párbeszéd nagymestere páratlan szolgálatot teljesít ebben a háborúktól forrongó világban. Mindez akkor jutott eszembe, amikor az említett szabadkai hetilap 1888 januárjának közepén a városban vendégszereplő Jászai Marinak szentelte a vezércikket. Hogy ez nem volt véletlen, három év elmúltával is megmutatkozott, amikor a szabadkai nagyérdemű újra színházában üdvözölhette a legnagyobbnak tartott magyar tragikát: a lap ismét a címoldalon jelentette be a sokakat megörvendeztető eseményt. Ezúttal a tárcarovatot szentelték teljes egészében az akkor Élektrában bemutatkozó, egyedülálló és megismételhetetlen színpadi csodának.
Már a vezércikk mottója is jelzésértékű: „...az elme, lélek és a szív teheti csak igazán naggyá az embereket”. Jászai az a színésznő, aki ebben a szellemben szolgálja a magyar színjátszás magasztos ügyét, méghozzá oly módon, hogy nem szerepet játszik, hanem teremtő, alkotó módon viszonyul színpadi feladatához. „Eszmetárgyát a megírt műből veszi és azt saját felfogása és képzelme által készítve, alkotja át”. Művésztársa a drámaírónak, lévén hogy a szerep megformálását ott kezdi, „ahol a költő munkáját abba hagyja”. Természetes játékának eredője érzelem- és képzeletvilágában, rendkívüli kreativitásra való alkalmasságában, alkotó erejének páratlanságában keresendő — írta a vezércikk írója, majd hozzátette: egyszóval Jászai Mari igazi nagy művésznő.
A Ditrói Mór vezette Thália Szövetkezet jóvoltából négy előadásban, zsúfolt nézőtér előtt lépett fel a Nemzeti Színház legendás nagyasszonya. Még a zenekari árkot is nézőtérré kellett alakítani, mert — a hetilap tudósítása szerint — még azok is elmentek játékában gyönyörködni, akik egyébként nem járnak rendszeresen színházba. S habár — mint az lenni szokott a vendégjátékok alkalmával — összhatásában nem volt kifogástalan az előadás, a vendégművész játéka ezúttal is kárpótolta a publikumot, hiszen az csak őrá összpontosította figyelmét, és sok nyíltszíni tapssal, zajos éljenzéssel, lámpák előtti babérkoszorús ünnepléssel honorálta a látottakat. Az Antonius és Kleopátra című Shakespeare-tragédia színrevitelekor hét ízben kellett Jászainak függöny elé jönnie a véget nem érő ünneplés eredményeként. A színházi beszámolóból azt is megtudhatjuk, hogy az ilyen nagy ünneplésre csak ritkán, kivételes alkalmakkor volt példa a 19. század végi szabadkai színházban.
A nagyhírű Élektra-előadást, melyet a császár előtt is eljátszott Jászai Mari, 1891 februárjában láthatták a szabadkai színházkedvelők. Rakodczay Pál színházigazgató és neves Shakespeare-rajongó Jásziról írott tanulmányának kivonatát a címoldalon közölte a Bácskai Ellenőr. A Nemzeti Színház „felülmúlhatatlan tragikája” ekkortájt a Medeiában, az Idegen nőben, a Fedrában meg az Élektrában lépett színre, de ráadásként a Kiss házaspár jutalmául adott Toloncban Ördög Sára szerepét is eljátszotta.
E gesztus Jászai emberi nagyságáról tett tanúbizonyságot, hiszen pihenőnapját feláldozva, a negyedik vendégjáték után nem utazott vissza az éjjeli vonattal a fővárosba. Szabadkán maradt, hogy a színész házaspár jutalomjátékának zsúfolt nézőteret biztosítson, minthogy az aznapi bevétel jelentős hányada Kissék zsebébe vándorolt.
