Néhány héttel ezelőtt, amikor nekiláttunk a ház átalakításának, hogy a már meglévő helyiségekből háló- és gyerekszobát alakítsunk ki, édesapám megkérdezte, szóljon-e a szobafestő ismerősének, hogy a végén eljöjjön, és néhány nap alatt bemeszeljen mindent. Tavaly a konyhát és a garázst már én meszeltem, egyik sem lett olyan szörnyű, legyintettem; majd megcsinálom én. (Elvégre önálló és talpraesett vagyok, megbirkóztam én már nagyobb falatokkal is, és különben is szeretem magam megoldani azt, amihez — apám szavaival élve — „nem kell három gimnázium”.) Tudtam, hogy a meszelés mellett még egy-két fát is el kell ültetnem, na meg a hagymát, a borsót és néhány palántamagot, plusz elvégezni a szokásos ház körüli teendőket, de ez még mind kivitelezhetőnek tűnt. Azután jött a pandémia és a napi 10 e-mail az iskolából, melyek nagyjából két nap alatt voltak hivatottak bennünket — tanárokat — átképezni a távoktatásra. Gondolom, mondanom sem kell, hogy az életem egy csapásra káoszba fordult, és derűs mosollyal gondoltam azokra a facebookozókra, akik a rájuk boruló unalomról posztoltak. Nem mondom, hogy rajongok a koszért, a heteken át tartó komplett felfordulásért és a két festés közötti Google Tanterembe bepötyögött tanári utasításokért, amikor már meszes a kéz, a billentyűzet, a gyerek, a facsemete és a kutya, de inkább ez, mint unatkozni.

Tegnap lettünk készen. Vasárnap éjjel 11 után. A feleségemmel takarítás közben még betettük A pénznyelő című Tom Hanks-filmet, melyet nagyjából minden házátalakításkor megnézünk, hogy jobban érezzük magunkat. Így visszagondolva pont jókor jött a kényszerotthonlét. Mindig van mit csinálni. Olvasni sem lett volna rossz, de arról meg nem tudtam volna mit írni.

Tékiss Tamás

Szerda Zsófi felvétele