Mit nekünk Velence, nekünk Mohács kell!

Mit nekünk Velence, nekünk Mohács kell!

A busójáráson ott volt fél Vajdaság

Az összes rég nem látott ismerőssel találkozhattunk a vasárnapi mohácsi forgatagban, és ha valakivel a hatalmas tömegben nem futottunk össze, hazaérve, a közösségi oldalakra feltöltve a busóölelős szelfinket és képeinket, rácsodálkozhattunk, hogy jé, ő is ott volt, de kár, hogy nem futottunk össze! Életre szóló élmény, az biztos, nagymamakoromban is mesélni fogom, milyen volt a busókkal táncolni. S mivel az ember mindig tanulhat valamit, legközelebb nem megyek frissen mosott kabátban, hiszen egész nap szállt a toll, a szőrmeszál, a szalma, a liszt, az esti máglyaégetés során pedig a pörnye. Boldog lehetett, aki ép kabáttal megúszta.

 

 

A lehető legjobb pillanatban érkeztünk meg Mohácsra: a napsütéses, vasárnapi kora délutánon épp végeláthatatlan sorban vonultak fel a busók. Óriási tömeg nézte, és hihetetlen, de végül nem kellett beérni a vállak és a fejek közötti bámészkodással, előbb-utóbb mindenkinek jutott hely az első vagy a második sorban.

Az első face to face találkozás a busóval egy pillanatra szinte ijesztő, a másodikban igéző, és ez az igézet órákon át kitart, több ezer találkozás után is. A kolomp és a kereplő hangjától kívánni sem lehet jobbat, a bizarrabbnál bizarrabb maszkok és jelmezek, a szalmával díszített, zúgó és pöfögő traktorok, trabantok, a ’60-as évekbeli babakocsik, a lefátyolozott arcú nők és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiak meg a megannyi meghökkentő részlet annyira leköti az ember figyelmét, hogy csak a délután négy órakor menetrendszerűen fellépő koffeinhiány térítheti magához. Kávét csak nagy nehezen találunk, nemcsak azért, mert iszonyú hosszú volt a sor, hanem mert útközben lépten-nyomon odajött egy busó, átkarolt és körbetáncolt, ha kedve támadt, jó merészen megszórt liszttel, lehúzta a gyerek sapkáját, és persze kép is kellett, egy olyan ölelős, légyszi, a nagymamával is... Nem csoda, de bosszantó, hogy lekéstünk az egyik legfőbb látványosságról, amikor a busók a Duna-partról a telet szimbolizáló koporsót vízre bocsátották.

Szerencsére a máglyagyújtásra odaértünk, lehetett a hatalmas tüzet csodálni, önfeledten örülni, amikor a szalmabábba belekapott a lángnyelv, kólózni egyedül vagy a barátokkal, a szerencsésebbeknek a busókkal.

Hihetetlen gyorsan elröppent a délután, persze belefért még egy-két jó falat is a lacikonyhák és más ételsátrak finomságaiból, jutott busóarcú fakanál, hűtőmágnes, bögre, kulcstartó a táskába az otthon maradtaknak. Aztán már csak egyetlen kihívás maradt: az óriási, hömpölygő tömegben rohanva megtalálni a buszok sorában a szabadkaiak között a miénket, lehetőleg még a sofőr tűréshatárán belüli késéssel (innen is köszönet neki mindenért).

— A vajdasági magyarok körében nagyon népszerű ez a rendezvény — mondta Tóth Borisz, a szabadkai Fenix travel utazásszervezője. — Külön populárissá tette a busójárást, hogy 2009-ben az UNESCO felvette az emberiség szellemi kulturális örökségeinek reprezentatív listájára. Egy sokác hagyományról van szó, a török hódoltság alatt a Balkán-félsziget nagy része török uralom alá került, így természetesen a horvát, a bunyevác és a sokác népek is. A sokácok körében, akik Hercegovina, Dalmácia és Horvátország területein éltek, kialakult ez a hagyomány, melynek eredete valójában úgy kezdődött, hogy ördögöknek álcázva, különféle maskarákba öltözve éjszakánként be-betörtek a hegyekben a török táborokba, sátrakba, így ijesztgetve az ellenséget. Az egyszerű nép nem tudta felvenni a harcot a sokkal erősebb sereggel, ezért így próbálta elijeszteni a területeiről. Miután a térség felszabadult a török uralom alól, és Habsburg-fennhatóság alá került, megkezdődtek a betelepítések. Így kerültek a sokácok Baranyába, a többi közt Mohácsra is, ahová magukkal vitték a szokásaikat, csakhogy itt már nem a törököket ijesztgették, hanem az európai farsangi időszakhoz, a velencei karneválhoz hasonlóan a telet űzték. A busók külseje nagyon jellegzetes: hatalmas birkabőr bundát, fűzfából faragott, állatvérrel vörösre vagy sötétbarnára színezett maszkot, szarvakat viselnek. A nadrágjuk szalmával kitömött hosszú gatya, a lábuk — szláv népekhez illően — bocskorban van, és általában, hogy még díszesebb legyen a teljes öltözék, egy hosszú, színes harisnyát viselnek. A zajkeltés is elmaradhatatlan a télűzéshez, ehhez kell a derékhoz kötözött kolomp vagy a kereplő a kézben, így vonulnak fel a busók farsangkor Mohácson. Nagyon sok tánccsoporttal, népviselettel lehet találkozni a többnapos rendezvényen, csütörtöktől egészen húshagyókeddig. Mindig érdekesnek találom, eleve szeretem a fesztiválokat, az olyan eseményeket, ahol nagyon sok ember van, ahol az eredeti kultúrával tudunk találkozni, vagy más népekével. A mohácsi busójárás nekünk, vajdasági magyaroknak különösen érdekes lehet, mert mi naponta találkozunk a kultúrák ötvözésével, ismerjük egymást és méltányoljuk a hagyományápolást.


Tóth Borisz felvételei

— Nagyon jól éreztem magamat, a párommal, a fiammal és a barátunkkal jöttünk együtt. Hatalmas élmény volt mindezt élőben látni, a szláv és a horvát zenét hallgatni, egy kicsit közéjük táncolni. A kis busók nagyon aranyosak, ők a szüleikkel vonultak fel. Ezek szerint ők tovább fogják vinni ezt a hagyományt, aminek nagyon örülök — osztotta meg élményeit  Đukić Melinda.

— Igazán érdekes volt a nagy tömeg, a sok busó. Tavaly a máglyaégetést nem láttam, ezúttal viszont sikerült odaérnem. Nagyon izgalmas volt! Közel álltunk a tűzhöz, alig néhány méterre, el is tereltek bennünket onnan. Tele lettünk hamuval. Sok szép emléket viszünk haza, illetve a finom túrós-meggyes meg a mákos-meggyes rétes ízét — mesélte Szendi Attila.

— Ekkora tömegre nem számítottam! Tv-ben már láttam, viszont élőben sokkal érdekesebb, izgalmasabb! Fényképezkedtem egy busóval, ez nagy élmény volt. Leliszteztek a busók, jó, hogy Borisz előre beharangozta a buszon, így nem ért váratlanul. Kerültük velük a szemkontaktust, amennyire lehetett, hogy ne táncoljanak bennünket körül, viszont a lisztezést nem úsztuk meg, megszórtak bennünket, kaptunk a hajunkra, és a kabátunkra is jutott egy kevés. Tetszik ez a néphagyomány, meg az is, hogy annyira ápolják, hogy évszázadokon át megmaradt, illetve ennyi embert megmozgat — magyarázta Kántor Erika.

Láthatják, a busójárás élőben sokkal izgalmasabb, mint a tévében nézve, vagy akár ezt a cikket olvasva. Jövőre irány Mohács!
 

Nyerjen egy kétszemélyes, egynapos, áprilisi külföldi utat a szabadkai Fenix travel utazási iroda (Subota Vrlić utca 10/a) jóvoltából! Kövesse a Hét Nap Facebook-oldalát, lájkolja és ossza meg a cikket március 7-éig. A nyertest március 8-án sorsoljuk ki, nevét Facebook-oldalunkon tesszük közé.

 

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Mit nekünk Velence, nekünk Mohács kell!
Riport
Facebook

Támogatóink