Az utóbbi időben folyamatosan különféle veszélyek fenyegetik az emberiséget. Nagyon úgy fest, ez nemcsak a képzeletünkben van így, hanem ez a rideg valóság is. Járványok, természeti katasztrófák, háborús konfliktusok zajlanak. Illetve valójában mindig is voltak ilyenek, csak talán nem ennyire közel hozzánk, és az egyre hatékonyabb fegyvernek számító média sem közvetítette szinte élőben a dolgokat.
Modernnek nevezett és tekintett korunkban az ember aláveti magát a pusztító eszközök békés termelésének. Már egy maroknyi élelmiszert is csak úgy tudunk eljuttatni a fogyasztóhoz, hogy pusztító vagy környezetszennyező módon termeljük meg, és ugyanilyen módon állítjuk elő a csomagolását, mely sok esetben drágább, mint maga a tartalom. Aztán mindezt akár sok-sok kilométeres útvonalon ide-oda szállítgatjuk. Bizonyos szempontból mindez teljesen logikátlan, miközben sokan nagy üzletként, gazdasági sikerként élik meg, vagy annak tekintik. Sok szempontból irracionális mindaz, ami korunkban történik.
A termelőapparátus — mely valójában korunk egy talán már túl nagyra duzzadt gépezete — a szemünk előtt válik totalitáriussá. Már nemcsak a társadalmilag szükséges foglalkozásokat, készségeket és elvárt magatartásokat határozza meg, hanem az egyéni szükségleteket és törekvéseket is próbálják megszabni.
A modern kori technika és technológia megkönnyíti az emberek mindennapjait. Emellett, és talán nem is annyira mellékesen, arra (is) szolgál, hogy a társadalmi kontroll új, hatékonyabb és „kellemesebb”, könnyebben kezelhető formáit vezessék be. A társadalom totalitárius vonásait tekintve a technika „semlegességéről” már nehezen beszélhetünk. A technika és a technológia ugyanis nem választható el attól, amire használják.
Ha olyan nézőpontból szemléljük a folyamatot, kinek érdeke az, hogy Európában legyen egy permanens háború, mely legfeljebb befagyasztott konfliktussá szelídülhet, akkor a múlt tapasztalatai is egy irányba mutatnak. A német technológia és tudás, valamint az oroszok által uralt nyersanyagbázis együttműködése elképesztő fejlesztési potenciált rejt magában. Ha viszont Európa és Oroszország minden energiáját valamilyen konfliktus megoldása köti le, miközben mindkét fél többször is „lábon lövi” saját magát, az nem az itteniek számára jó.
Korunk globális hatalmi rendszerének átalakulása van folyamatban. Ennek lényegét a hanyatló amerikai birodalom és a feljövőben lévő kínai birodalom összeütközése jellemzi. Ha Európa, Oroszország és Kína valamilyen véletlen folytán megtalálná a közös nevezőt, az amerikai birodalom gyorsan veszítene fajsúlyából.
A fegyveres konfliktus, a háború az érintett felek számára mindig negatív végösszegű játszma. Valójában mindenki veszít, viszont a történelmet a győztes írhatja. Az igazi nyertes azonban az, aki kimarad belőle, miközben a feleket lényegében egymásnak uszítja, és még anyagi hasznot is remélhet a konfliktusból. „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek” — jelentette ki II. Vilmos német császár 1914 augusztusában. Akkor még kevesen sejtették, hogy a villámháborúként induló konfliktus később mennyi szenvedést hoz Európának, az Osztrák—Magyar Monarchia népeinek, a magyaroknak. A győztesek által diktált „béke” pedig nem teremtett sem igazságosabb, sem biztonságosabb világrendet. Egyenes út vezetett egy újabb világégéshez. A Szovjetunió felbomlása sem hozta el a „történelem végét”. A korábbi események hosszú távú következményei pedig csak most mutatkoznak majd meg.
