A színészek nem a kulisszák mögött várakoznak kezdés előtt, mint ahogy az szokás, elvegyülnek az érkező nézősereg között. A hangjuk vár bennünket a színházteremben, felvételről hallgatjuk, ahogy háborús körülmények között készült fényképekről beszélnek. Arról, mit látnak, hogy hatott rájuk. Ezután helyet foglalunk mi, s helyet foglalnak a színészek a színpadon, mi őket nézzük, ők minket. Egymás tükörképei vagyunk. Aztán megszólalnak. Elhangzik a cím, több nyelven, szerbül, magyarul, szlovákul, lengyelül, roma nyelven, ruszinul, németül, tehát az itt élő kisebbségek nyelvén is. Az előadásban ezután mindenki az általa játszott karakter anyanyelvén szólal meg. Izgalmas formát választott a rendező, hogy ezt a régi szöveget elénk hozza, a történetet többször megszakítják, s a nézőkhöz fordulnak, hogy egy szavazás során kiderítsék, egy témáról mit gondolunk. Ez, illetve a levegőbe lendülő kezek egyesével való megszámlálása egy kicsit meg is akasztja az előadást, holott véleményem szerint erre nem is lenne szükség, elég lenne megállapítani, kik vannak többségben. A történet egy boszniai kislányról, Mileváról és édesanyjáról szól, akik a háború (a törökök) elől kénytelenek elmenekülni, és Vajdaságba (a Monarchiába) költözni. Szeretteiket, családi vagyonukat elveszítették, semmijük sincs, reménnyel telve érkeznek új otthonukba. Abban bíznak, hogy az emberek majd segítenek rajtuk, ám nem ez történik, hiszen lépten-nyomon átverik őket, a pénzüket kicsalják. Mileva osztálytársai és a lengyel napszámosnő azok, akik elsőként segítenek rajtuk, majd néhány szülő, főleg nők. 

Fotó: Igor Preradović

A szerzőnő egy jellegzetesen vajdasági, többnemzetiségű környezetbe helyezi történetét, ám elsősorban szerb nyelven, szerb közegben játszódik. A több mint negyven színész végig jelen van, követi az eseményeket, figyel. Az amatőröket is dicséret illeti, jó ötlet volt őket is bevonni, az előadás minden értelemben érdekes kísérlet, szépen jelenik meg benne a humor, enyhítve az egyébként kemény történeten. Nem tudunk nem párhuzamot vonni a jelennel, így a dráma több pontján szembesülünk azzal, hogy bizony nem sok minden változott azóta, s az emberek sem lettek jobbak. A gyerekek maradtak jószívűek, akik nem törődnek a hovatartozással, nyelvvel, vallással, ösztönösen próbálnak segíteni azon, aki bajban van, felnőttként ezt sokan hajlamosak elfelejteni.

Nem tudok elmenni amellett, hogy nagyon zavart, ahogy egy-két színész látványosan, szinte protestálva jelzi a színpadról, hogy nem a szíve csücske a szerep, az előadás, a rendező, legyen ez bármi, mert azt gondolom, a színésznek az is feladata, hogy elhitesse velem, hogy az előadás, melyben éppen játszik, a világ legjobb produkciója, azt pedig, hogy ő személyesen mit gondol róla, a színpadon kívül kellene hagynia, hiszen nem a nézőre tartozik.

Az előadást nyitott szívű és gondolkodású nézőknek ajánlom, akik pedig nem ilyenek, azoknak kötelezővé tenném a megnézését.

Az előadásban Mileva édesanyját Sanja Moravčić játssza, a gyermek Milevát Nika Vizin, az egy picit idősebb Milevát Petra Mijailović, a tinédzsert pedig Dedovity Tomity Dina. A teljes szereposztást és az alkotói csapat névsorát a színház honlapján találhatják meg. Az előadás a Markovaci Községi Művelődési Központ, a szabadkai Népszínház és a Szabadkai Gyermekszínház koprodukciójában készült. Az előadás létrejöttét a svájci kormány támogatja a Kultúra a demokráciáért című projektum által, melyet a Heartefact Alap valósít meg.