Sokszor hallani, és általában azt is gondoljuk, hogy mindenki a sikerre törekszik. Valami azonban gyakran meggátol annak elérésében, és nem tudjuk, mi lehet az. Erre sokszor bölcs tanácsok hangzanak el, melyek szerint „a siker fejben dől el”, vagy hogy „merjünk kilépni a komfortzónánkból” és hasonlók. A siker mindannyiunk számára más. Van, akinek a gazdagság, van, akinek a karrier, van, akinek a boldog család, az önmegvalósítás, az álmok elérése, és még sorolhatnánk.
Bizonyos jellemvonások, tulajdonságok segítenek bennünket sikeressé válni. Sőt, az is befolyással lehet, milyen a szemléletünk, hogyan tekintünk önmagunkra vagy másokra. Érdemes saját választ találnunk arra a kérdésre, hogy mi mit tekintünk sikernek, vagy mi az, amitől elégedettek lennénk az életünkkel. Ezek megválaszolásában sokszor meghatározó a gyermekkorban kapott minta és értékrendszer. Éppen ezért érdemes feltérképezni, hogy a szüleink számára mi a siker, és meglátni azt, hol korrelál ez a mi sikermeghatározásunkkal. Esetleg mi az, amitől a miénk jobban vagy kevésbé elérhető? Mennyire reálisak azok a gyermekkori álmok, amelyeket talán még most, felnőttként is kergetünk?
Azt már tudjuk, hogy az iskolai teljesítmény nem mindig áll párhuzamban a diákok tanulási képességeivel. Duckworth professzor kutatócsoportjának vizsgálatai szerint a kitartás bizonyult a sikert legmegbízhatóbban előre jelző tulajdonságnak. A kitartás, a szenvedély, az elkötelezettség és az állhatatosság a hosszú távú tervek iránt. Erre utalt egyik előadása során is: „A kitartás azt jelenti, hogy az életed egy maraton, nem pedig sprint.” A gyerekeknek tehát nemcsak a tárgyi tudást lenne szükséges elsajátítaniuk az oktatás során, hanem a kitartó munkavégzés és a motiváció hosszú távú fenntartásának képességét is. Carol Dweck az állítja, ha változtatni szeretnénk az életünkön, akkor először a szemléletmódunkon kell változtatnunk. Vagyis ha a kudarcainkat úgy értelmezzük, hogy még nem sikerült, akkor nem zárjuk el magunkat a fejlődés lehetőségétől. Van, aki a kudarcra összeomlással és világvége-hangulattal válaszol, és van, aki keresi a további kihívásokat. A még vagy még nem típusú felfogásnak köszönhetően magabiztosabbá és kitartóbbá válhatunk.
A tehetség nem tesz bennünket kitartóvá, ezért fontos a tehetséges gyermekeket is egészséges önismeretre tanítani. Sokszor inkább azt látjuk, hogy azok, akik kevésbé tehetségesek, sokkal szorgalmasabbak, jobban harcolnak, és kitartóbbak a saját sikereik felé vezető úton.
A siker nem létezhetne kudarc nélkül. Na, bumm! Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy a kudarc nem egy tartós állapot, és kitartó munkával, talán hosszabb idő igénybevételével ugyan, de elérhetjük céljainkat. Újabb önismereti pont lehet a türelem megedzése. Gyakran éppen a gyorsan jött sikerrel nem tudunk mit kezdeni, ezért annak is bukás lesz a vége. A siker szempontjából a megfelelési vágy egyrészt motiváció, hogy elérjük a céljainkat, ám ha már révbe értünk, és a környezetünk sikeresnek lát bennünket, gyakran a bukás vagy a csalódás lehetőségégnek gondolata is elviselhetetlenné válik számunkra. Az erős maximalizmus erős frusztrációval is együtt jár. Ám csökkentheti a szorongást, ha olyan emberekkel vesszük magunkat körül, akikről tudjuk, hogy kudarc esetén is kitartanak mellettünk. Mindemellett el kell fogadni azt a tényt, hogy az ember esendő, hibázhat, hozhat rossz döntéseket, időnként veszíthet is, de ettől még értékes, becsülhető, szerethető marad.
Egy kissé elcsépelt megállapítás, de gyakran mégis azt látni, hogy a sikeres emberek sokszor magányosnak érzik magukat. Ennek egyik oka lehet, hogy eleve azok válnak sikeressé, akik szinte csak arra a tevékenységre fókuszálnak, amelyben el akarnak érni a csúcsra. Ezért az életük többi területe, így a magánéletük is, gyakran háttérbe szorul. Csak a céljaik elérése után szembesülnek azzal, hogy igazából nincs kivel megosztaniuk az örömüket. A másik lehetséges forgatókönyv szerint mások a siker felé vezető úton válnak magányossá, mert a szeretteik valahol lemaradnak tőlük. Az életük olyannyira megváltozik, hogy a régi barátok, szerelmek már nem értik, nem tudják követni őket. Pedig mindenkinek szüksége van az elfogadásra, a támogatásra és legalább egy olyan személyre az életében, aki a valódi énjét látja és értékeli benne, nem pedig a sikeres vezetőt, szakembert, orvost…
Dashun Wang kutatásában arra a megállapításra jutott, hogy nem a kitartás az, ami a siker felé vezeti az embert, hanem az, hogy a kudarc után ki hogyan fut neki az újabb próbálkozásnak. Azok, akikből győztesek váltak, képesek voltak rá, hogy elemezzék, mi volt rossz és mi volt jó az előző próbálkozásaik során, és csak azokat a részeket változtatták meg, amelyek korábban nem váltak be. Pontosabban: tanulni tudtak a kudarcokból. Azaz a végső siker főleg attól függ, hogy ki hogyan reagál szükségszerű kudarcaira.
