Egy állam, egy nemzet múltjáról a fennmaradt műemlékek árulkodnak. Az itt élő magyarság dicső múltját számos, ma már műemlékként nyilvántartott épület fémjelzi. Ezeket kell megőriznünk az utánunk következők számára, hogy ne vesszünk el végleg a feledés homályában.
Április 18-a a nemzetközi műemléki nap.
Mi lesz a műemlékeinkkel? - kérdeztük olvasóinktól.
Dr. GUBÁS Jenő, a szabadkai Aracs Társadalmi Szervezet elnöke:
- A könyvekhez hasonlóan a szobroknak is megvan a maguk sorsa, ami különösen mostoha volt a trianoni békediktátum által elszakított területeken. Azokban az országokban, amelyeken át hadiutak vezettek, a műemlékek soha sem voltak biztonságban. Különösképpen nem itt, a Délvidéken. A régmúlt időkben, ha nem váltak a harcok martalékává, még csak meg-megtűrték őket. Esetleg átalakították a szükségleteik szerint. Nem így a XX. század balkáni ,,országgyarapítói', akik, hogy a területrablások jogosságát bizonyítsák, mindent, ami a magyar ezer évre utalt, leromboltak. A szobrokat ledöntötték és beolvasztották, az emléktáblákat leverték, az utcák és a településeink nevét átkeresztelték, a magyar építészeti ornamentikát lemeszeltették vagy befalazták, és talán az épületeket is a földdel tették volna egyenlővé, ha nem lett volna rájuk szükségük. Azt is mondhatnánk, hogy amit a magyarság ezer év alatt felépített vagy alkotott, azt a balkáni mentalitás néhány évtized alatt tönkretette. Ami értékes épület (sokszor megroggyant állapotban) még fellelhető, az többségében akkor épült, amikor ez a föld még Magyarország volt. Azt, hogy magyarok is éltek e tájon, lassan semmi sem fogja bizonyítani, ha csak nem teszünk ellene valamit. A II. világháború után néhány magyar kommunistának, partizánnak vagy a szerencsétlen, elesett Petőfi brigádosoknak - akiket általában kényszerrel soroztak be a hadseregbe -, itt-ott még csak állítottak szobrot, illetve emlékművet, de ezeket a kommunista szobrokat a magyarság soha sem tekintette sajátjának. A hatvanas évek végén és a hetvenes, nyolcvanas években egy-két, vidékünkön született írónk (Csáth, Kosztolányi, Szarvas Gábor) emlékére sikerült ugyan szobrot állíttatni, de ez csak elvétve volt megvalósítható, rettentő nagy energiával. Ezért kötelességünk, ha ittlétünknek nyomát akarjuk hagyni, hogy a magyar kultúrát igazoló, minél több emlékművet alkossunk, a régieket pedig visszaállítsuk.
VAJDA János, a tordai Aracs Hagyományápoló Társaság elnöke:
- Társaságunk elsősorban az aracsi Pusztatemplom népszerűsítése, illetve megmentése végett alakult meg. Úgy gondoltuk, hogy ha egyetlen műemlékünk megőrzésére összpontosítjuk az erőnket és anyagi lehetőségeinket, akkor ez az elgondolásunk valóra is válhat. Nem vezet célra, ha egyszerre többfelé kell az amúgy is nagyon kevés pénzt és az energiánkat szétosztani. Hat éve igyekszünk tudatosítani az emberekben, hogy az aracsi Pusztatemplom megmentése, az utókor számára való ,,átmentése valójában az ezeréves múltunk igazolása. Én magam több mint ötszáz levelet küldtem el a legkülönbözőbb hazai és anyaországi fórumokhoz, melyekben az erkölcsi támogatás mellett természetesen anyagi támogatást is kértem e műemlékünk állagának javítására. Ezt a tartományi illetékes minisztérium, valamint az Újvidéki Műemlékvédelmi Intézet lehetővé is tette, és tavaly részben sikerült konzerválnunk az épületet. Ugyanakkor Bojan Pajtiætól, a tartományi végrehajtó tanács elnökétől is ígéretet kaptunk a további anyagi támogatásra. Nagyon fontosnak tartom e műemlék megóvását, hiszen a magyarság ezeréves múltját bizonyítja. Ezt az épületet magyar királyok építtették, és az itt élő magyarság egyik legjelentősebb műemléke. Nekünk sikerült kiemelnünk az ismeretlenség homályából. Ez már önmagában is sikernek számít, de reméljük, hogy próbálkozásainkat újabb eredmények fémjelzik majd. Nekem szívügyem a Pusztatemplom, hiszen Aracson születtem, és e templom falai alatt töltöttem el megannyi csodás gyermekévemet. Éppen ezért kötelességemnek érzem megmenteni a további pusztulástól. Időközben megalakult az Aracs Hagyományápoló Alapítványunk is, amely az összes magyar vonatkozású műemlék helyreállításán fáradozik. Különböző pályázatokon veszünk részt, hogy előteremtsük a szükséges anyagiakat.
BESZÉDES Valéria szabadkai néprajzkutató, a Községközi Műemlékvédelmi Intézet munkatársa:
- Ha így megy tovább, műemlékeink sorra összedőlnek majd. Készülőben van ugyan az új műemlékvédelmi törvény, amely állítólag össze lesz hangolva az európai műemlékvédelmi normákkal, de ez még nem jelenti azt, hogy értékes épületeinket sikerül megmenteni a pusztulástól. Az új törvény azért is fontos, mert az európai mércék szerint fogják a műemlékvédelem hatáskörét megállapítani. A jelenleg hatályos törvényben az a nem jó, hogy a Műemlékvédelmi Intézet és a műemlékek tulajdonosai között antagonisztikus viszony alakult ki: mindenki csak addig szereti a műemlékeket, amíg azok nem kerülnek a saját tulajdonába, hiszen azután már kötelessége gondoskodni róluk. A műemlékvédelemnek a szocializmus nagyon rosszat tett, amikor államosította azt. Az állam nem bizonyult jó gazdának, és most eljutottunk addig, hogy az elmúlt ötven év hiányosságai miatt rengeteg pénzre lenne szükség a műemlékként nyilvántartott épületek rendbehozatalára. Nincs az az állam, amely a fél évszázad során elhanyagolt műemlékek felújítását ki tudná fizetni. Véleményem szerint nagyon jó lenne, ha a kis közösségek karolnák fel a műemlék értékű épületeket, amelyek megadják egy városnak, egy falunak a hangulatát. Ne a Műemlékvédelmi Intézet határozza meg, hogy egy adott közösségben, faluban mely ház az, amelyet műemlékként tarthatanak nyilván ezentúl, hanem maguk az ott élőknek legyen ez a szívügye, és tegyenek is annak érdekében valamit, hogy az a bizonyos épület ne dőljön össze, hanem megmaradjon eredeti állapotában. Az embereknek rá kellene ébredniük arra, hogy a most sok pénzt igénylő felújítások, a műemlékek karbantartása pillanatnyilag ugyan nagy gond, de a jövő számára - és múltunk felvállalása érdekében - érdemes megőriznünk őket. A másik nagyon fontos dolog, hogy a kisebbségi nemzeti tanácsoknak el kellene készíteniük azoknak a műemlékeknek a jegyzékét, amelyek az itt élő kisebbségek számára fontosak, vagyis igazolni az identitásukat. Ezért azok megmaradásáért kellene harcolniuk, és mindenképpen elő kellene teremteni a pénzt a szóban forgó műemlékek rendbehozatalára. A műemlékeknek vannak különböző kategóriái. Így vannak például nagy, illetve kiemelt jelentőségű és reális műemlékek. A kiemelt kategóriában eddig olyan műemlékek kaptak helyet, amelyek a szerb nép számára fontosak. A világon azonban mindenütt az a gyakorlat, hogy az állam csak a kiemelt jelentőségű műemlékekre tud pénzt elkülöníteni. A Műemlékvédelmi Intézet vezetőségében azonban volt annyi becsület, hogy erre a bizonyos kiemelt jelentőségű műemléklistára felkerült például a szabadkai Zsinagóga, az aracsi Pusztatemplom, sőt a csókai templom is. Mégis úgy érzem, hogy a Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottságának kellene elkészítenie annak a legalább tíz műemléknek a jegyzékét, amelyek belekerülnének Szerbia és Montenegró, valamint a Magyar Köztársaság államközi egyezményébe. Hiszen ez politika, ezt a Műemlékvédelmi Intézet nem tudja megoldani. Lobbizni kell a szerb és a magyar kormánynál is, hogy ez a néhány műemlék rákerüljön a prioritásokat élvezők listájára. (re)